260624_Acs 13,1-3. Erről szólt az Apcsel bibliaiskola. Nagyon izgalmas területek bontakoztak ki előttünk. A jegyzeteim itt vannak.
Jegyzeteim:
Apcs 13:2 Mikor azért azok szolgáltak (leitourgeó) az Úrnak és böjtöltek, mondta a Szent Lélek: Válasszátok el nekem Barnabást és Saulust a munkára, amelyre én őket elhívtam.
Ó, ez az időbeli egyezés.
--Olyan kedves, és biztató. Ők szolgáltak az Úrnak és böjtöltek – az Úr pedig szólt hozzájuk.
Miről szólt?
--A jövőről.
--Egy olyan feladatról, amit Ő már előre látott, amit talán velük is megosztott már, de most időszerűen, a MOST-ra alkalmazta, és nem csak nekik mondta meg, hanem a többieknek is. Ez most így „határozottabb” lett, egy csoport tudott már róla, és ez megerősítést jelentett és egy KÖVETKEZŐ lépést.
Ez az időbeli egyezés miről beszél nekünk?
--Arról, hogy vannak tervei az Úrnak, van, amit már talán „sejtet is”, vagy személyesen és „titkosan” kijelent, de amikor eljön az idő, egy csoportnak, vezetői körnek, akár egy szélesebb körnek is megerősíti ezt – s így „köztudomásúvá” lesz, amit Ő gondol, és elfogadottá, vagy megerősítetté.
--De ezt AKKOR tette meg az Úr, amikor ők együtt böjtöltek, imádkoztak – „szolgáltak az Úrnak” – időt töltöttek Ővele, Ő előtte és keresték Őt.
Ő EKKOR tudott – vagy ekkor akart – szólni hozzájuk a további jövőről, a mennyei tervről.
Mire biztat ez bennünket is?
Arra, hogy keressük meg Őt, töltsünk Vele időt, figyelemmel, készséggel és nyitottsággal Őreá, hogy szólhasson, ha akar, a jövőről, a tennivalókról, amit Ő akar, mondhassa.
Valaki azt is mondhatja, hogy az Úr meg tud úgy is szólítani, hogy nem keressük Őt, vagy talán épp ellenkezőleg, mint Saulus tette, kergetjük Őt, és el akarunk zárkózni Őelőle.
--Igen, meg tud. Meg is tette Saulussal is, s ha még gondolkodnánk, találnánk ehhez hasonló helyzeteket.
--De vajon ezt szeretné Ő? Nem hív-e arra, hogy keressük meg Őt, kutassuk az Ő akaratát, és adjuk magunkat arra, hogy Vele közösségben legyünk, halljuk szavát,
Akkor ezek szerint ez is egy „szolgálat”, hogy az Úr előtt vannak és böjtölnek?
Nincs mindig nagy látszata. De, ha ez meg van, az Úr tud szólni és továbblendíteni a munkát. Az Ő tervének megvalósulásában ez is benne van.
--Az Úr Jézus is így járt. Mk 1,35.
--Péter is fenn volt a felső részen Simon tímár házában, s időt töltött az Úr előtt. Imádkozott. Kereste az Urat.
--A tanítványok is így várakoztak Pünkösd előtt. 10 napon át, egy szívvel-lélekkel imádkoztak. Keresték az Urat.
--Az Ige szól erről, hogy keressük Őt:
Ézs 55,6. Keressétek az Urat, míg megtalálható...
Ézs 26,16. – Oh Uram! A szorongásban kerestek Téged, és halk imádságot mondtak, mikor rajtuk volt ostorod.
Péld 28,5 – akik pedig keresik az Urat, mindent megértenek.
Zsolt 105,3-4. Kívánjátok az Urat és az Ő erejét, keressétek az Ő orcáját szüntelen.
Zsolt 77,3 – nyomorúságom idején az Urat keresem, kezem feltartom éjjel szüntelenül, lelkem nem akar vigasztalást bevenni.
Zsolt 34,11 – az oroszlánok szűkölködnek, éheznek – de akik az Urat keresik, semmi jót sem nélkülöznek.
Zsolt 27,8 – helyetted mondja szívem, az én orcámat keressétek. A Te orcádat keresem, Uram.
Zsolt 27,9 – Ne rejtsd el orcádat előlem; ne utasítsd el szolgádat haraggal; Te voltál segítőm, ne taszíts el és ne hagyj el engem, üdvösségemnek Istene!
Zsolt 27:10 Ha atyám és anyám elhagynának is, az Úr magához vesz engem.
Zsolt 27:11 Taníts meg engem a Te utadra, oh Uram! Vezérelj engem egyenes ösvényen, az én üldözőim miatt.
Zsolt 27:12 Ne adj át engem szorongatóim kívánságának, mert hamis tanúk támadnak ellenem, és erőszakot lihegnek.
Zsolt 27:13 Bizony hiszem, hogy meglátom az Úr jóságát az élőknek földén!
Zsolt 27:14 Várjad az Urat, légy erős; bátorodjék szíved és várjad az Urat.
Zsolt 9,11 – azért Te benned bíznak, akik ismerik a Te nevedet, mert NEM hagytad el Uram, akik keresnek Téged.
2Krón 34,14-28 – Jósiás király kérte azokat, akik vele együtt voltak és az Úrral jártak, hogy keressék meg őérte az Urat... kérjék ki, mit kell tenni, mi vonatkozik a jövőre, s úgy általában is, hogyan álljanak hozzá ehhez a helyzethez, most.
2Móz 33,7 – a sátorhoz KI kellett menni a táboron kívül, aki kereste az Urat, ezt kellett tennie. („Mózes pedig vette a sátrat, és felvonta azt a táboron kívül, messze a tábortól, és nevezte azt gyülekezet sátrának, és lett, hogy mind aki az Urat kereste, ki kellett mennie a gyülekezet sátrához a táboron kívül.”)
5Móz 4,29 – „de, ha onnan keresed is meg az Urat...” – lehetnek nehéz idők és helyzetek: de megtalálod. („De ha onnan keresed meg az Urat, a te Istenedet, akkor is megtalálod, hogyha teljes szívedből és teljes lelkedből keresed Őt.”)
Apcs 13:2 Mikor azért azok szolgáltak (leitourgeó) az Úrnak és böjtöltek, mondta a Szent Lélek: Válasszátok (aforidzó) el nekem Barnabást és Saulust a munkára, amelyre én őket elhívtam (proszkaleomai).
Melyik volt előbb?
Az, hogy Ő elhívta őket, szólt nekik, személyesen – talán egymással is beszéltek erről – és most, így, együttesen, megerősíti, hogy a következő lépést nekik, egy közös kijelentés alapján, együtt kell megtenniük.
Mit jelenthet ez: elválasztani Barnabást és Saulust arra a munkára, amire Ő elhívta őket?
a./ Fő fókuszba kell helyezni ezt a munkát.
b./ Ami esetleg ettől visszatartaná őket (pl. más szolgálat, stb.) az alól fel kell szabadítani őket.
c./ Innentől úgy kell rájuk nézni – úgy is kell szólítani őket – mint aki ezt a speciális feladatot látja el. Pl. „Boldogságkeresők program felelőse”.
A gyakorlatban:
--Az Úr SZÓL, egészen személyesen nekünk, beszél velünk arról, amit Ő szeretne tenni. A szívünkre helyezi, s ez egészen belül van.
--Lehet, hogy valaki – egy testvér, egy tanítványtárs – is szól, mondja, vagy hívja az embert, s belül érezzük, hogy ez most „több”, mint egy kedves biztatás vagy elgondolás, ami korábban felsejlett.
--S akkor jön az Úr. Ad egy kijelentést. Nyilvánvalóvá teszi, ami eddig csöndben volt ott.
--S így mindenki előtt nyilvánvalóvá válik. Speciálisan tudnak már erre készülni, erre fókuszálni.
Apcs 13:2 Mikor azért azok szolgáltak (leitourgeó) az Úrnak és böjtöltek, mondta a Szent Lélek: Válasszátok (aforidzó) el nekem Barnabást és Saulust a munkára, amelyre én őket elhívtam (proszkaleomai).
„NEKEM” – mondta az Úr.
1./ Van ebben valami nagyon személyes.
a./ Az Úr Jézus azt mondta a tanítványainak, hogy „ti az ÉN BARÁTAIM vagytok”, ha azokat cselekszitek, amiket én parancsolok néktek. Nem mondtalak többé titeket „szolgáknak”, mert a szolga NEM TUDJA, mit cselekszik az ő Ura, titeket pedig barátaimnak mondottalak, mert mindazt, amit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam nektek.” (Jn 15,14-15.)
b./ Van ebben egy közelség. Az „övéi” vagyunk.
c./ A szerzetesek az egyháztörténelemben megéreztek ebből valamit. Az újkori misszionáriusok is.
--TELJESEN az Úréi, akiknek NINCS más lehetőségük.
--Lehet, hogy indigó üzemet hoztak létre Indiában, mint William Carrey, lehet, hogy el kellett tartsák magukat időről-időre, mint Pál apostol is tette az Úr vezetésére, de alapvetően, életük az Úré, Hozzá tartoznak, az Ő rendelkezésére állnak, amikor mondja, akkor mennek, amikor mondja, akkor várnak – mint Izráel népe a pusztában, az Úr szavára indult és állt is meg, Aki felhőoszlopban nappal, tűzoszlopban éjjel, ott volt velük.
2./ „Kicsiben” mindannyian ilyenek vagyunk, ha ODAADJUK magunkat erre. Indíthat, igénybe vehet, amit szeretne, azt tesszük (Mk 8,34-38.)
--Még a munkánkat is úgy végezzük, hogy ha Ő akar, megállíthat, szólhat, vagy ha befejeztük – mert „eltartásunkra” szolgál „csupán” (bár örömünket lelhetjük benne, pl. tanítás, vagy újsághordás – régen – vagy bejárónői munka, vagy pizzafutárság), és az Úr igénybe vehet bennünket bármikor, hiszen az ÖVÉI vagyunk. Neki „elválasztva”.
--Egyszerűen úgy telnek a napjaink, hogy azzal kezdjük, hogy rákérdezünk: „Uram, mit szeretnél, hogy cselekedjek? Mit szeretnél a mai napon?” És kérjük: „Ne hagyd, hogy elmenjek amellett, amit Te készítettél. A Tiéd vagyok, vedd igénybe, kérlek, az életemet.” S mérlegeljük, hogy bevásárlás, elutazás, munkahelyi tennivalók, napi háztartási munkák, és minden, minden úgy illeszkedjen egymáshoz, hogy AMIT Ő SZERETNE, az megvalósulhasson (pl. valakit meglátogatunk, vagy hív valaki telefonon, legyen rá időnk, vagy valamit elő kell készíteni, megszervezni, az ne csússzon ki a napjainkból.)
--Ha nyugdíjas vagy, ez fokozottan a TIÉD lehet, hiszen az Úr megtöltheti napjaidat szinte teljesen azzal, amit Ő szeretne.
--Lehetnek olyan életszakaszok, amikor kevésbé látszik ez, de lehetnek azután olyanok, ahol szinte teljesen olyanná válsz, mint Pál apostol volt, és Barnabás, az Úr „Magának” választotta el napjaidat, idődet, jelenlétedet, cselekedeteidet... és te ebben „folytál Vele együtt” (flow).
3./ Ez olyan, mint egy skála...
--Vannak olyan pontok, ahol már „magáért sem tehet” szinte semmit az ember, az Úr nem hagy neki „saját munkát”, saját „eltartást”, hanem Ő gondoskodik róla, mint az Úr Jézusról a Neki pénzükből szolgáló hölgyeken keresztül (Lk 8,1-4.), vagy Pál apostolról egy-egy szolgálati helyén (pl. talán Efézusban, ahol 2 év 3 hónapot töltött – szemben Akhájával, Korintussal, ahol kifejezetten azt mutatta neki az Úr, hogy abban a másfél évben, ameddig ott volt, tartsa el magát, sőt, a vele levőket is, és ne tegye függővé magát a rossz szájízzel adott pénzektől és azoktól az emberektől, akik ebből rosszat vontak volna le – pl. magukra is vonatkoztatták volna, hogy a „munka büdös”.)
--Van, amikor az Úrnak speciálisan elhívott ember – misszionárius – a „sátorkészítő munkáját” végzi, pl. orvos, nyelvtanár, vagy valami más munkában áll, és van, amikor egyszerűen NEM hagyja az Úr, hogy ilyesmit csináljon, hanem „teljesen ki van szolgáltatva” az adakozásnak, mások támogatásának.
--Lehet, amikor vannak forrásai, amikre tud támaszkodni, befektetései, vagy olyan ingatlanjai, amiknek bevételeiből tudja fenntartani magát – de lehet, hogy a háttértámogatóktól fog függeni. (Mint pl. a Timotheus Társaság vagy OM tagjai, vagy a Wycliffe szolgálat bibliafordítói – akiknek időről-időre vissza kell jelezniük támogatóik számára, hol tartanak, mit csinálnak, hogy fenntartsák a támogatói elkötelezettséget, s időnként támogatóikat meglátogató útra is indulnak, vagy új támogatókat kell toborozniuk... nem könnyű feladat. Mi, itt, a Palántában tapasztaljuk ennek a „munkának” a nehézségét és kiszolgáltatottságát.)
--Mi, a Palántában azt választottuk, hogy a „csapatnak” gyűjtünk, és fix fizetéseket adunk, közösen álljuk a járulékokat is, a rezsi jellegű költségeket és a misszió egyéb költségeit is... akik itt vannak „teljes időben”, végezhetik a munkájukat, nem nekik kell „saját megélhetésükért” támogatókat keresniük... viszont ez a „támogató-keresési” felelősség azért megmaradt, meg van, és ezt a munkát is végeznie kell valakinek.
4./ Én speciálisan az egyetemen tudtam már, hogy nem lesz belőlem jogász, harmadév végétől fix lett.
a./ De az egyetem befejezése után elmentem a 12. kerületi Tanács Szociális Gondozószolgálatához, mert nem volt jó lelkiismeretem, hogy elvégeztem az egyetemet és semmit nem kamatoztatok belőle. Csodálkoztak is, amikor odamentem, hogy „vörös diplomával” – summa cum laude végzettséggel – mit keresek itt. Gyanakodtak is, hogy talán nem az idősekkel akarok megismerkedni és eltartási szerződést kötni? De nem. Az Úr helyezett el itt, és első munkahelyemen Őt szolgálhattam rendszeres napi látogatásaimmal, időseimmel való beszélgetésekkel, imádságokkal. Ez kb. 120 ember rendszeres elérését biztosította. S biztos, hogy voltak, akiknek maradandó üzenetet jelentett.
--Azonban hamar megláttam, hogy „még ennél is szabadabbnak” kell lennem, tanulnom kell, végzettséget szereznem – s mellesleg a családomról is gondoskodnom kell, egy lakás felújítása erejéig, s ehhez idő kellett – úgyhogy elmentem újságot hordani. S ahol a járatomat befejeztem, ott volt a lakás, amit felújítottunk Olivér barátommal, aki nagy szükségemben mellém állt, ingyen, bérmentve, teljes szeretetből, reggel hétre a 12. kerületi Óra utcába érkezve, Pécelről, hogy velem együtt dolgozzon a 24 nm korábban vizes, gombás szuterén lakás teljes felújításán. Óriási ajándék volt, és ezt nem tudtam volna véghezvinni korábbi munkahelyem mellett. (Megtanultam a szakmai fortélyokat, a szerszámhasználatot, s az alapelveket is, pl. hogy jó szerszámon ne spóroljak, és anyagot mindig elegendőt vásároljak, mert különben újra le kell menni a városba, és az időt arra „pazarolni”, hogy mászkáljak a boltokba.)
--Az újsághordás mellett elvégeztem a fűtői szakmára felkészítő tanfolyamot, mert a fűtők 24/72-ben dolgoztak, három nap szabadsággal a 24 órás műszak után. De ugyanebben az időben kezdtem el a GYMT-t, – Gyülekezeti Munkásképző Tanfolyamot – is, az Evangéliumi Pünkösdi közösségnél, ami levelező bibliaiskola volt, és rendkívül jó megalapozást jelentett, amellett, hogy kiváló tanáraink és felemelően jó közösségben csodálatos tanulótársaink voltak. Ekkoriban a teológiák sem esti, sem levelező képzést nem nyújtottak, úgyhogy ez volt az „egyetlen lehetőségem”. S amint erről hallottam Czingel Rezsőtől, aki minden tanórát felvett hangkazettára, és otthon hallgatta az előadásokat, s így készült a következő konzultációs napokra, megragadott belülről, és nem hagyott nyugodni, hogy ez az én helyem is, és be kell kapcsolódjak. S az Úr az újsághordás mellett – ami nagy járatot jelentett, napi 13 km-t, kb. 4 órás időtartammal – erre lehetőséget adott nekem. A megélhetésem is nagyszerű volt, nem annyira a fizetés, mint inkább a borravaló révén. Tisztességesen élhettünk, immár két gyermekünket nevelve, úgy, hogy Anna otthon volt a kicsikkel.
--Az újsághordás egy ponton – amikor a szolgálat már nagyon betöltötte napjainkat, elkezdtek megtérni mellettünk az emberek, és rendszeres házicsoport és lelkigondozások, tanítványképzések mellett, táborokra is egyre inkább sor került, s még a családdal is kellett, hogy szabadságon legyek (fizetésnélkülit kellett kivennem ehhez) – lezárt az életemben, s jött a fűtői munka. A 24/72 biztosította a munkahelyi időben, a diszpécser szobában való rendszeres és alapos Igetanulmányozás lehetőségét, azt is, hogy megtanuljak 10 ujjal gépelni egy gépíró tankönyvből, amellett, hogy jó cserékkel és ügyes időbeosztással lehetővé tette a táborokra és a családra fordítandó idők jó beosztását is. De a végén a lelkigondozás úgy felnőtt az életemben, (tanítványképzés), hogy már a diszépcser szoba ajtaján is kopogott előbb a főnököm, mielőtt belépett, hogy ne zavarjon meg ilyen jellegű szolgálatomban... amiért soha nem szólt egy rossz szót sem – s eljött az idő a váltásra.
--A gyülekezet akkori vezetője hívott, hogy „lépjek teljes idejű szolgálatba”, amit nem nagyon értettem akkoriban, de azt jelentette, hogy a gyülekezet tagjai a tizedüket adták arra a célra, hogy a „teljes időre elkülönített” személyeknek lehessen fizetésük. Azt a fizetést megkaptam, amit korábban kerestem – nem volt ez rossz a kilencvenes évek elején – és az időm felszabadult teljesen arra, amit addig a jó időbeosztású munka mellett tudtam végezni, egyre intenzívebben.
b./ S innentől „teljes időben” szolgáltam.
--Amire nem számítottam, egy idő után bekövetkezett az életemben, s ezt azóta mindenkinek elmondom, aki „teljes időben való szolgálatra” készül: eddig a munkavégzésből kilépve (akár az újsághordást befejezve, amikor letettem a táskámat otthon, akár a fűtési szolgálatot letéve, amikor átadtam a munkatársamnak a műszakot), FELSZABADULTAM és azt éreztem, „ELVÉGEZTEM” a munkámat, és most már „szabad vagyok”, és „azt csinálhatom, amit ’akarok’, vagy ami szükséges”, de MÁR NEM dolgozom, most már a „SZABADIDŐMBEN” vagyok. Viszont a „teljes idejű szolgálatban” ez a legritkább esetben következik be.
--Az időmmel is, a teljes életemmel is, a gondolkodásommal is, ELSZÁMOLOK az Úrnak, és szinte soha nincs olyan, hogy azt érezzem, „elvégeztem”, és „vége”, most „leteszem”, és most „szabadidőmben vagyok”.
--Tudom, vannak erre nézve különböző megközelítések, de annyi rosszat láttam, lelkészek életében, stb. hogy egyszerűen ez egy – jelenleg – megoldhatatlannak látszó dolog a számomra. A rendőr, ha nincs szolgálatban, de olyan helyzetet lát, ahol, mint rendőrre szükség van rá, „szolgálatba helyezi magát”, és „rendőrként lép fel”. S nem tudom megmondani, hogy mikor ne lenne így az én életemben is. Az Úrral való „szolgálat” a nap minden pontján ott van, és mivel ez összefügg valamiképpen azzal is, amit a gyülekezetben, vagy a Palántában teszek, vagy kell tennem, szinte mindig ott van. Kérem is azokat, akik „teljes idejű szolgálatra vágyakoznak”, hogy jól gondolják meg, mert felvesznek magukra egy ilyen „soha nincs vége” állapotot, szemben azzal, amikor a munkahelyükről kijöttek, és átváltottak a „szabadidejükre”. Én, ha „szabadidőt szeretnék”, akkor „ki kell szakítsam” a meg nem szűnő „szolgálati teherből” azt, és nem mindig tudom ezt jól megtenni.
--Van, aki jól csinálja, és fel tud üdülni, a családja is azt érzi, hogy ő most „szabad”. Én valószínűleg nem jól csinálom, de emögött az van, hogy sok-sok visszaélést láttam a „teljes idejű szolgálatban élők” életében, és nem akarom, hogy ez visszaköszönjön nálam is.
--Nem tudom, Pál apostol miben és hogyan „kapcsolódott ki”. Horgászott, lovagolt, sportolt, kirándult, vagy társasjátékozott... – szerintem nem. De valamit biztosan tett, ami feloldotta a szolgálattal járó állandó elkötelezettség feszültségéből... talán éppen a munkája, amit végzett időről-időre, a sátorkészítés, annak az öröme, hogy ott valami elkészült (mert az emberekkel való munkában sokszor hiányzik ennek öröme, mert a szükségekkel való találkozás, az építkezés nehézségei sokszor azt igénylik, hogy legyen „legalább valami”, amire az ember úgy érzi, hogy „elvégeztem”). Nem ismerjük ezt a részét az életének – de az biztos, hogy az Úr Jézus időnként teljesen EGYEDÜL akart lenni, imádságban, az Atyával való gondolkodásban. És utána megint tudott türelmet gyakorolni a tanítványokkal való kapcsolatában, és bölcsességet venni a rá támadókkal, Őt kritizálókkal kapcsolatban.
--Biztos, hogy időnként meg kell állni, és „mást csinálni” – de ebben az is benne van, hogy mi itt, most egy egészen más korszakban élünk, egy „totálisban”, ami minden időnket, figyelmünket igénybe akarja venni, és elidegenedésben élünk, környezetünktől, az emberektől... hogy szinte csodálkoznak, amikor emberként nézel rájuk és szeretettel szólsz s meghallgatod őket. Egy ilyen világ még inkább kívánja a megállást és megpihenést... vagyis te, aki egy ilyen világban élsz.
--Ez csak egy-két szempontot adott a „teljes idejű szolgálattal” kapcsolatban, amire Barnabást és Pált az Úr MAGÁNAK elhívta.
5./ Még egyet megkérdeznék attól, aki teljes idejű szolgálatba akar állni:
Vajon MIÉRT szeretnéd ezt?
a./ Akkor „jobban tudnád szolgálni” az Urat?
b./ Több időd lenne rá?
c./ „Szabadabb lennél elhatározni”, hogy mikor, mit szolgálj, vagy hogyan oszd be az idődet?
S ha valaki azt mondja, hogy akkor „szabadon csinálhatná” azt, amit fontosnak tart, és közben meg van a megélhetése is, lehet, hogy el kellene gondolkodtassam:
--Pál apostol azt mondta:
Fil 4:11 Nem hogy az én szűkölködésemre nézve szólnék; mert én megtanultam, hogy azokban, amelyekben vagyok, megelégedett legyek.
Fil 4:12 Tudok megaláztatni is, tudok bővölködni is; mindenben és mindenekben ismerős vagyok a jóllakással is, az éhezéssel is, a bővölködéssel is, a szűkölködéssel is.
Fil 4:13 Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.
--Ha azt szeretnéd, hogy magad oszthasd be az idődet, és bizonyos értelemben „független” legyél, akkor menj el vállalkozónak. Akkor azután „teljesen a magad ura vagy”. (Vagy mégsem?)
--Igen, de, ha azt mondod erre, hogy a vállalkozók bevétele „bizonytalan”, és te „biztos jövedelmre vágysz”, mert a „teljes idejűek” jövedelme biztosabb, mint a vállalkozóké, akkor sajnos azt kell mondanom, hogy nem jó az indíték. Az előzőek alapján Pál apostol arról beszél, hogy „vagy igen, vagy nem”. EZÉRT volt „ismerős” a szűkölködéssel, az éhezéssel is... ami, ugye, általában nincs bekalkulálva a „teljesidejűség” kategóriájába.
--Szóval, az INDÍTÉK kulcskérdés, és az, hogy MIRE akarod felhasználni ezt a fajta „szabadságot”, amit a „teljes idejűség jelent”.
Apcs 13:3 Akkor, miután böjtöltek és imádkoztak, és kezeiket reájuk vetették, elbocsátották [őket].
1./ Tehát nem rögtön.
Egy kis időt még ott töltöttek az Úr előtt. Talán most, ahogy a dolgok bontakozni kezdenek, még átbeszélték ezt egymással. S utána: kézrátétellel bocsátották ki őket.
2./ Ez nekem megerősítő és figyelmeztető jelzés, hogy a TANÁCSKOZÁSBAN előre mennek a dolgok. (Péld 20,18 – a gondolatok tanácskozással erősek, és bölcs vezetéssel folytass hadakozást. Péld 11,14 – Ahol nincs vezetés, elvész a nép. A megmaradás pedig a sok tanácsos által van.)
--Kapunk az Úrtól egy kijelentést, de, hogy ezzel hogyan éljünk, hogyan osszuk meg, vagy mikor, illetve mikor ne, erre nézve nagyon sokat számít, ha hasonló ajándékok „birtokosaival” (felhatalmazottjaival), tapasztalt emberekkel, jó szívűekkel, Istent szeretőkkel tanácskozunk.
--A tanácskozásban sok szempont jöhet elő, sok tapasztalat, egy céllal, egy odaszántság mentén, a mennyei bölcsesség sok oldalával találkozhatunk, és ebben a MÉRLEGELÉSBEN sokkal jobb irányt vesz, amit szeretnénk megtudni, mintha egyedül kérjük ki az Úr tanácsát. Ebben is az Úr tanácsa van benne, de úgy, ahogy egyedül nem tudnánk átvenni.
Van ebben valami mennyei kincs.
--A csapat egy AJÁNDÉK az Úrtól. A vezető csapat is. A sok szempont, a mennyei mérlegelés és megosztás, tanácskozás is – egy kiváló ajándék. Nagy KINCS.
3./ A kézrátétel egy „feljogosító” cselekmény, amiben ott van, hogy az Úrtól van a küldés, és mi adjuk magunkat erre, megáldjuk a testvérünket, és egy akarattal mögötte állunk, imádkozunk érte, hordozzuk őt, még, ha most távolabb lesz is tőlünk.
--S ha ez egy gyülekezet előtt – az ő jelenlétükben – történik, akkor ez az EGÉSZ gyülekezet áldását és kiküldését jelenti.
--Ilyenkor a gyülekezet egésze – és a vezetőtársak – áldása, kézrátétellel való kiküldése egy fajta „súlyt” jelent a szolgálat mögött. Akárhová mennek Saulus és Barnabás, van egy fajta „igazolás” mögöttük, van egy „kiküldő gyülekezet”, amire „hivatkozhatnak” (bár az Úrtól vették elsősorban ezt a szolgálatot – de az emberek előtt SZÁMÍT az is, hogy emberi „kiküldőkre” is tudnak hivatkozni).
4./ A kézrátételt nem szabadott elhirtelenkedni – vagyis megpróbálva kellett kiküldeni vagy a szolgálatba beállítani a testvéreket.
--Rátenni a kezet „könnyebb”, mint utólag „levenni róla” – a tekintély, ami rá háramlik, dolgozni fog, a testvérek már „így néznek rá”, és nem értik, miért kellett esetleg elmozdítani őt.
--Egy ilyen visszahívás, „felmentés” sok esetben nem csak értetlenséget vált ki, de megoszláshoz vezethet, egymás ellen fordíthatja a testvéreket, s szakadást is előhozhat a gyülekezetben.
--Ezért meggondoltan kell a kézrátételt alkalmazni. (1Tim 5,22.)