A rendszerességben, a szeretetben és az imádságban rejlő erő...
Amikor megment valakit az Úr Jézus, utána kulcskérdés lesz, hogy tovább tud-e lépni a megmentettek útján, az Úr Jézus megismerésének útján.
-- Ehhez általában szükséges, hogy legyen valaki, aki adja magát - idejét, figyelmét, türelmét, szeretetét, imádságát, jelenlétét - aki tud segíteni, és aki tudja egyengetni a frissen megtértek útját Jézus felé.
-- Ezt "utógondozásnak", vagy "megalapozásnak", vagy "tanítványképzésnek" is szoktuk nevezni. S az Úr Jézus beszél erről, pl. a Máté 28, 18-20 szakaszában is, igaz, nagyon röviden, de mégis irányt mutatva.
Tamáshoz már öt hete járok be. Testvére hónapokkal korábban kérte, látogassam meg Tamást, mert két stroke után nagyon rossz lelki-szellemi állapotban van, elutasító, de az üdvössége kérdéses, hiszen egészen más életet élt.
-- Amikor bementem, egy szelíd emberrel találkoztam.
-- Ennek hátterében valószínűleg a sok imádság állhatott, és az Úr Jézus benső, megváltoztató munkája, ami szembesítette őt korábbi bűneivel, és késszé tette a bűnbánatra, és a bűnökkel való leszámolásra.
-- Az Úr Jézus nagyon kedvesen formálta Tamás szívét, gondolkodását, életét. Tamás alázatos volt, és alázatos, attól kezdve, hogy először találkoztam vele.
Három hét telt el hetente egyszeri találkozással, beszélgetéssel az Igéről, az életéről, arról, hogy mit értett meg, mit lát mostani helyzetéről... míg, a harmadik találkozás alkalmával lerögzítettük, hogy az Úr Jézus lesz az Ura és Megváltója.
-- Nagyon tudatosan imádkoztunk. Én mondtam előre, ő mondta utánam.
-- Szembefordultunk a bűnökkel, lerögzítettük, hogy innentől Jézus mondhatja meg, mi a helyes, és mi nem.
-- És Tamás is érezte, és én is, hogy ez "komoly" volt, ez valódi volt, Jézus bejött... Tamás újjászületett.
A következő héten, amikor találkoztunk, beszélgetésünk vége felé - amúgy mindig elővettük az Igét is, jobbára egy igeverset néztünk át együtt, s beszéltünk meg (az 1Péter 1,2. és 3. versét) - bejött szobatársa, Lajos, aki nagyothalló, és nagyon kedves ember.
-- Ahogy rákérdeztem, ízlett-e az ebéd, elkeseredetten mondta, hogy nem érzi az ízeket, mint megtudtam tőle, már két éve.
-- Amikor felajánlottam, hogy imádkozzunk, kérjünk csodát, hogy visszatérjen az ízérzékelése, keserűen nyilatkozott róla, hogy ő már nem hisz.
-- Beszélgettünk kicsit (ami elég hangos jelleggel történt, mert, hogy nagyothalló készüléket valamiért nem használ), s a végén, minden vita nélkül megkérdeztem, hogy meg tudnánk-e köszönni, amit az Úr Jézus őérte is megtett - amiről persze meséltem neki, hiszen elutasító nem volt, csak elkeseredett.
-- Elkezdtük megköszönni együtt - szintén nagy hangerővel (ami utólag kiderült, "leleplezte" mindenki előtt azt, ami ebben a betegszobában történik... a "műhelymunka" innentől "nyilvánossá vált") - és Lajos bácsi visszafordult az Úr Jézushoz, be is fogadta Őt, újjá is született... ragyogó szemei és meginduló szíve, könnyes tekintete és szavai is erről árulkodtak.
-- Tamás is azt mondta - hiszen mindez őelőtte történt - hogy ennek nagyon nagy jelentősége volt, van.
Én pedig tudom, hogy amikor valaki újjászületett, kulcskérdés, hogy elinduljon a Megváltóval való közös "szolgálati úton", vagyis kész legyen cselekedni is Vele együtt... a megmentés munkájában.
-- Ahogy másoknak bizonyságot tesz valaki, ahogy elkezd imádkozni környezetéért, ahogy késszé válik képviselni az Úr Jézust, jön, törvényszerűen jön a növekedés (átformálódás, megerősödés) az életében.
-- Úgyhogy nagyon hálás voltam ezért is, amit az Úr Jézus ezen a megmentésen keresztül Tamásban is elvégzett, és elkezdett elvégezni.
-- Mondtam is neki, hogy már "ketten vannak", és ahogy a múltkor, most tegnap is, rákérdeztem, hogy kivel tudott beszélgetni az előző héten, az első, akiről beszél, az Úr Jézus Krisztus. Vele beszélget. A körülötte levőkről is. És a családjáról is. (Ez is a növekedés útja - a felelősség megértése, felvállalása, és imádságban betöltése... ami rajta áll, megteszi, mert érzi, tudja, hogy ő most már együtt munkálkodóvá lett a Megváltóval.)
Ezen a héten, ahogy beszélgettünk, megtudtam, hogy Tamás fia a hét végén eljön külföldről, és meglátogatja őt.
-- Megkérdeztem, hogy hogyan szoktak beszélgetni. "Kölcsönösen" - hangzott a kedves válasz.
-- Azután rákérdeztem, hogy fog-e beszélgetni a fiával arról, amit ő itt, az elmúlt hetekben átélt? Vagyis arról, hogy ő már az Úr Jézusé, és megbánta a bűneit, kapott bűnbocsánatot, új életet, és már nagyon sok mindent nem úgy tenne, mint akkor, amikor fia még minden nap itt volt vele. Igen - volt a válasz.
-- Akkor elmondtam, hogy ez nagyon fontos, és nagyon örülök is neki, hiszen a fiúk nagyon követik az apjukat, és a korábbi sok rossz példát most ellensúlyozni kell, úgyhogy nagyon is fontos, hogy fia lássa, mennyire mélyen átadta az életét a Megváltónak. Maximálisan egyetértettünk. (Annyira szeretem, ahogy Tamás ilyenkor rám néz, élő, tiszta barna szemeivel, és azt mondja: "Pontosan azt mondtad, amit gondolok." - vagy valami hasonlót. Nem csupán annyit, hogy "egyetértek veled", hanem valahogy másként, kifejezve, hogy ő is gondolkodott erről, és ő is erre jutott. "Milyen jól megfogalmaztad..." - valahogy így.)
Szóval, ahogy "egyet értettünk" abban, hogy a hét végén Tamás első igazi bizonyságtételére valószínűleg sor kerül, még egyet felvetettem. Tanuljunk meg egy igeverset, hogy legyen mit hozzátenni a történtekhez, hogy ez az Ige dolgozhasson fia szívében, megmaradhasson, és megerősítse azt, amit apukája átélt.
-- Lefixáltuk, hogy két stroke után a memória nem mindig működik olyan zavartalanul, mint esetleg korábban. De sebaj. Gyakorolni kell, nem kell túl nagy eredményt magunk elé tűzni, és az elme megérti, hogy működnie kell.
-- Úgyhogy gyakorlatba is tettük. Elkezdtük életünk első igeversét megtanulni. A Róma 5,8-at mutatta az Úr Jézus.
"Az Isten pedig, az Ő mihozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor mi még bűnösök voltunk, Krisztus értünk meghalt." (Róma 5, 8.)
--Ahogy tanultuk - szépen, kicsi egységekre osztva, és újra és újra ismételve minden pici részt, egymás után, legalább háromszor, (de lehet ötször is, ha úgy vagy, mint én, hogy nehezen mennek be a frissen tanultak) - mindig magyaráztam is, amit éppen tanultunk. Hogy legyen "muníciója", tudja ő is szabadon, könnyedén magyarázni, amit elmond majd fiának (és bárki másnak is, később).
-- Ismételtük, és ismételtük, igehellyel együtt... persze, hogy a memória nehezen indul be... de azért csak be kellett indulnia! Nem szabad, hogy türelmetlen légy magaddal szemben (másokkal szemben sem). És kell, hogy reménységet ápolj, hogy sikerülni fog... mert fog!
-- Tamás is tudta már fejből az igeverset, és még a mellette fekvő "másik Lajos bácsinak" is felmondtuk, aki odafigyelt, hallgatta (amit különösen is szerettem, hiszen ő az első napon visszautasította, hogy megáldjam őt, és valahogy kifejezésre juttatta, hogy "őt hagyjam ki az ilyesféle dolgokból").
-- A miénk lett az ige, és annak jelentése, üzenete is.
-- Imádkoztunk is a jövendő, hétvégi találkozásért.
-- Az igeverset leírtam a "Leveled jött" c. kis füzet hátuljára, jó nagybetűkkel, hogy Tamás mindig tudja emlékeztetni magát, ha elfelejtené a szavakat, mi jön mi után.
-- És lefixáltuk, hogy jövő pénteken elmeséli majd, hogy mi is történt a találkozás során.
Ezzel, a legtermészetesebb módon, a mennyei megértéshez méltóan, elkezdtünk "irányba állni" a megmentő munka tekintetében.
-- Látta, hallotta (!!!) Tamás, az előző héten, ahogy Lajos bácsi - aki nagyot hallott - kinyitotta szívét az Úr Jézus előtt.
-- Meg is érintette ez Tamást, és érezte, hogy itt valami nagyszerű, valami felemelő, valami jövőt építő történt.
-- Most, imádságban, "tervezésben" és felkészülésben magunk elé tettük a hétvégi családi találkozást, és vágyni kezdtünk arra, hogy Tamás fia is megismerje az Úr Jézust. Hiszen szüksége van rá. Hiszen kell, hogy a sok rossz minta után, most a jó kezdjen el hangsúlyossá válni előtte.
-- És Tamás már most, a felkészülés, a várakozás idejében is a növekedés útján jár, tanítvánnyá válik... az Úr Jézus tanítványává. Megmentettjéből, újjászületett kicsinyéből, felnövekedő munkatársává... a mennyei elhívásnak, a mennyei iránynak megfelelően. Csodálatosan. A Szentlélek és Isten Igéje által. Én ezért nagyon hálás vagyok.
És látom, amit az Úr Jézus tesz...
És látom, amit az Úr Jézus tesz, nem csak Tamás életében, de a többiekében is.
-- Lajos bácsi - aki múlt héten fogadta be az Úr Jézust, és tért vissza Hozzá - kapott egy kis füzetet, "A kis csavargó" címmel. Ez a kedves kiadvány meg fogja erősíteni benne az Evangéliumot, az Úr Jézus szeretetét, és azt is, ami végbement Lajos bácsi szívében az előző pénteken.
-- Ezen felül ismét imádkoztunk az ízérzékelés visszatéréséért, mint csodáért, hiszen, ahogy rákérdeztem, kiderült, hogy ez a terület még nem oldódott meg. Lajos bácsi ismét könnyes szemmel köszönte meg a közös imádságot.
A "másik" Lajos bácsi nagyon ügyesen sudokuzik. Tableten.
-- Arra gondoltam, kicsit kérdezgetem - és nagyon, nagyon sok mindent megtudtam. Feleségéről, korábbi életükről, a tyúkokról is, akiket kemény téli időben a házuk pincéjébe kellett bementeni a fagytól, hiszen a csőrük is összefagyott a hidegben... de még nagyon sok mindenről.
-- Tudod, az emberek szívesen mesélnek, ha bizalmat és érdeklődést éreznek, és nekik fontos dolgokat elmondhatnak. És nekem fontos volt Lajos bácsi is, és az élete is. Úgyhogy sok-sok mindent megtudtam.
-- Az Úr Jézussal való kapcsolatáról - pontosabban ennek titkosságáról - is. És arról, hogy drága felesége hogyan ment el ebből a földi világból... ez nagyon nehéz volt. És kiderült, hogy egymással soha nem beszéltek a hitükről... de felesége imádkozó volt.
-- A végső lépés az volt, hogy FB-n egymás ismerőseivé lettünk... s ez azért is csodálatos, mert rögtön meg tudtam neki mutatni a rövid videókat, amikből biztatást fog tudni venni... és ki tudja, talán az igei üzenetek is dolgozhatnak majd...
-- Minden esetre, nagyon hálás voltam, hogy közelebb kerülhettünk egymáshoz.
Persze átmentem a "lányokhoz" is, és ahogy lehetett, áldást mondtam.
-- De az ebédlőben, ott fogadott igazi meglepetés - Laci bácsi (akivel a múltkor megbeszéltük, hogy az Ószövetség sok ponton rejtély a számára, és hogy én szívesen olvasok vele Bibliát, és amit tudok, megválaszolok kérdéseiből, csak, mivel nincs idebent Bibliája, majd én hozok neki következő péntekre), megkapva a Teljes Szentírást (RÚF), amint kiléptem az ebédlőbe, azzal fogadott, hogy megmutatta a lap alján levő utalásokat, s rákérdezett, mit jelentenek ezek a rövidítések és számok.
-- Húúú, ez jobb, mint valaha gondoltam volna. Elkezdte olvasni Máté evangéliumát, és a második rész utalásaira kérdezett rá. Nagy örömmel magyaráztam el neki mindent, és láttam, hogy ez a bibliaolvasás nem fog csak úgy, simán, félbemaradni. Lesz benne örömünk közösen is...
-- Berta néni is ott ült, Laci bácsival szemben. S neki örömmel újságoltam, hogy vajon kivel is találkoztam, ahogy megérkeztem? Ki volt az első, akivel az udvaron összefutottam? Hát... "Csak nem a fiam?" - kérdezte... De igen! - válaszoltam boldogan. Mert, hogy tényleg ővele futottam össze, s miután a múlt héten Berta néni arról beszélt, hogy fia "le akarja állítani az 'imaórákat', mármint vele, Berta nénivel kapcsolatban", én örömmel ismerkedtem össze ezzel a "fiúval" (aki legalább ötven éves). És nem volt rossz tapasztalatunk. A megismerkedés során - nem csak, hogy rövid bemutatkozásra futotta, hanem - azt is meg tudtam kérdezni, hogy valóban rosszallná-e, ha Berta nénivel beszélgetnék az Evangéliumról, s esetleg imádkoznánk is? Dehogy rosszallná... és tényleg derűsen váltunk el egymástól.
-- Nos, ezek mind előrelépések, és arról beszélnek, hogy maga az Úr Jézus van itt, velünk, és keresi, szereti ezeket a drága embereket!
Nem tudtam úgy elhagyni az intézményt, hogy Anna nénit ne keressem meg.
--Sajnos a hallókészüléke most neki sem volt bent a helyén (mármint, hogy segítse a kommunikációt), de csak odamentem hozzá, fel az emeletre.
--Hát, már itt is zajlott az ebéd, és nagyon édesen ültek az asztal körül, számomra mindeddig ismeretlen emberek. De szeretettel fogadtak, és ahogy megáldottam őket, és az ebédjüket (a kedves segítőikkel - nővérkékkel - együtt), áment mondtak, és érezhető volt, hogy nem vagyunk távol egymástól.
-- Nem maradtam sokáig, nem akartam zavarni, de azt a néhány percet, amit a szeretetből és az Úr Jézus kedves jelenlétéből oda lehetett ajándékozni, átadhattam. És nagyon örültem ennek a lehetőségnek is.
Azzal kezdtem, itt, a beszámoló elején, hogy a rendszerességben, és a szeretetben, s az imádságban hatalmas erő van... és ez így is van.
-- Ez az Isten országa.
-- Az Úr is rendszeresen jött Ádámhoz és Évához, a teremtés hajnalán.
-- Az Úr Jézus is rendszeresen találkozott tanítványaival. És, miután Ő elment, tanítványai is rendszeresen találkoztak Ővele, imádságban, s egymással is, úgy az istentiszteleteken, mint a házankénti összejöveteleken.
-- Ebben formáló, jövőt teremtő, akadályokat legyőző, irányba állító erő van. És mi ezt most is, itt, a mi életünkben is gyakorolhatjuk, igénybe vehetjük, és áldásként adhatjuk, s kaphatjuk is, testvéreinktől.
Uram, köszönöm, köszönöm, amit Te cselekszel, amit mi felismerhetünk, amire mi igent mondhatunk, és amibe mi bekapcsolódhatunk.
Köszönöm, hogy vonsz, szeretettel hívsz, hogy járjunk Veled, a hétköznapokban, és azokban a dolgokban, amiket Te most végzel emberek életében.
Köszönöm, hogy a felfedezés és a hűség életét élhetjük.
Köszönöm, hogy úgy szeretsz bennünket, és akarod, hogy Veled együtt legyünk, a Te terveidben, munkádban. Ez kiváltság, Úr Jézus. Kiváltság nekünk, áldás, és olyan, amit mi ki akarunk használni, meg akarunk ragadni, és akarjuk, hogy ott legyen a mi életünkben. Mindig. Ámen.
2023. 12. 16.