Megnéztük az ÁLDÁS üzenetét. Kezdve a Teremtéstől, folytatva Ábrahám, Izsák és Jákób életén, egészen a 4Móz 6,22-28 verseiig, és a Zsid 7-ig.
Megláttuk, hogy az Úr SZERETI, hogy áldást mondunk, áldást adunk tovább, az Ő áldás-tervébe bekapcsolódunk. Szereti, és akarja.
Bennünket is papokká tett, "királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagyunk" - 1Pét 2,9 - s ebben az ÁLDÁS is ott rejtezik. Megáldjuk azokat, akik ránk vannak bízva, megáldjuk, akik körülöttünk vannak, megáldjuk még a bennünket átkozókat is... 1Pét 3,9. Mt 5,44. Nem csak őket, de őket is. Nem azért, hogy a gonoszt tovább még jobban tegyék, hanem értelmesen, mennyei módon. De nem átkozva és gyűlölve őket... megváltotta őket is az Úr, és szereti őket is, meg akarja menteni. Akiket Ő meg akar menteni, azoknak mi bizonyságot teszünk, s akiknek bizonyságot akarunk tenni, ne áldanánk? Áldjuk, szeretjük, és meg akarjuk menteni... 
Utána átvettük az 1Móz 47 végét és a 48 fejezetet. JÖVŐ, JÖVŐ, JÖVŐ, JÖVŐ... ez hatja át ezeket a fejezeteket. Jákób halála előtt is a JÖVŐT látja. És ezt munkálja. Áldással is. Útmutatással, rendelkezéssel is.
Mi is a jövő munkálói vagyunk, az Újszövetség népe.
(Még sok kedves részletet megláttunk, Izsák jóllakottan akart áldani, és megérezve fia ruhái szagát, áldott... Jákób felült az ágyán... nem akart elgyengülten fekve áldani... megcsókolgatta, megölelgette unokáit.)