Imádság elbúcsúzás előtt…
2 napot kaptam kettesben volt katona betegtársammal… viccel, terel, hárít, de estére kelve mégis imádkoztunk.
Amennyit bírtam beletettem az imádságba az Evangéliumot is.
A személyességtől visszahátrált: “Honnan tudjam, hogy értem is (életét adta)?”
Mondtam neki: “Biztos lehetsz benne.” S újra nekifutottunk.
Hát, ha vannak lehelet-gyöngén elmondott megszólító imádságok, akkor ez lehet, hogy az volt. De volt… megvolt. Megtörtént.
S ami az egyiknek így tűnik “mit sem ér”, a másiktól az hatalmas lépés. Ki tudja megítélni? Ugye, hogy csak az Úr Jézus?
Szóval: kimondta. Megszólította az Urat. Így fogalmazott: “Uram, parancsolóm…” Én hozzátettem: Megváltóm…
És most is hozzáteszem Uram, hogy igen. Te Megváltó vagy. Egy mérhetetlenül türelmes, jóindulató, Irgalmas Megváltó. Megvártad ezt a beteg társat is, és türelmesen hordozod. Köszönöm Neked. Te vagy az egyetlen Aki tovább tudod egyengetni az útját. És formálni a szívét. Hogy valóban betöltse azt, amiről beszéltünk: hogy a család apja és a család papja legyen. Hogy végig-imádkozza mindazokat, akikkel napközben beszélni szokott a telefonján. Hogy amikor hajnali háromkor felébred, akkor imádságban álljon oda értük. És ne mondja ki azt a rengeteg rosszat magáról… De ezek mind a te kezedben vannak. Mint ahogy valamennyiünk élete. Köszönöm azokat akik imádkoztak értem. Köszönöm akik imádkoztak ezért a betegtársamért is. Köszönöm, hogy meghallgattad az imádságokat, és lehet, hogy este, de végülis megadtad ezt az utolsó beszélgetést. Köszönöm hogy ebből a nagyon nagy távolságból eljutott odáig hogy a végén már nem nagyon tiltakozott. És köszönöm hogy megértette, hogy neki egy méltósága van… a család apja - a család papja… Áldás legyen valamennyiünk életén, akik segítségül hívjuk a Te nevedet, Úr Jézus Krisztus. Ámen.
2024. Július 07.