RÁM MOSOLYGOTT... (2023.02.22)
Tudod, meséltem már Gusztiról. Ő is bent volt azon a kórházi osztályon, ahol találkoztam korábban a két Andrással, Józseffel és Kálmánnal, s ahol befogadta az Úr Jézust olyan sok ember már.
Mondtam, hogy Guszti először nagyon jó kedéllyel volt, és csak hallgatta, ahogy mással beszélgettem a Megváltóról, de egy hétre rá rosszabbul volt, sőt, sírt is, elkeseredve, hogy nem mehet haza, s akkor, egy komoly beszélgetés után döntött, és segítségül hívta az Úr Jézus nevét.
Ahogy mentem el, s búcsúztam ebben a szobában is, Guszti ismét vidám volt, felesége mondta: "mintha kicserélték volna"... s tényleg, egy "nagy kicserélés" megtörtént az életében.
Ezt másnap le is rögzítettük, amikor visszajöttem hozzá, s hoztam neki egy Újszövetséget. Guszti kimondta velem együtt: "nem leszek nyomorék".
Ma nagyon rosszul volt.
Mondhatnám azt is, hogy alig volt magánál.
Felesége elmesélte, hogy itt van vele reggel tíz óra óta, s mostanra (úgy három óra, fél négy lehetett) teljesen leromlott az állapota. Az ő szeme láttára... szörnyű ezt látni - mondta.
Ahogy odamentem az ágyához, (felesége ott ült mellette, könnyekben úszó arccal), Guszti lecsukott szemekkel, ziháló mellkassal... mintha nem is lett volna már ott. De ahogy megszólítottam, kinyitotta gyönyörű kék szemeit, és rám nézett... rám nézett, teljes testi gyengeségben, és RÁM mosolygott...
Tudod, ez a mosoly nekem nagyon sokat jelentett. Amikor az ember az életéért küzd, jóformán minden lélegzetvételéért megküzd, és kezét sem bírja emelni, kinyitja a szemét, és rám mosolyog... volt benne valami cinkosság... tudod mi jutott eszembe?
Két dolog:
a./ Az egyik, hogy valójában nem is rám mosolygott, hanem az Úr Jézusra, Akit mi együtt ismertünk meg, vagyis, Akit úgy ismert meg, hogy ott voltam újra és újra mellette.
b./ A másik, ugyanez, egy másik oldalról - úgy mosolygott rám, mint akiknek "közös titkuk" van... Jézus, Akit közel hozhattam hozzá... vagyis, az Úr Jézus úgy jött közel hozzá, hogy ott voltam én is.
Jézus ott volt ennél az ágynál.
Persze, imádkoztam érte - mármint Gusztiért... a gyógyulásáért. Itt, az utolsó pillanatban is... mert az Úrnak van rá hatalma.
Persze, hogy nem adtam fel, mert szükség van rá itt a földön, szeretik őt nagyon, és annyira szeretném, ha kikelve az ágyából, Jézusról beszélne az embereknek.
De még egy dolog eszembe jutott: az, hogy ez a test, ahogy elgyengül, ahogy a halál kezdi birtokba venni, mennyire nem tudja bemutatni a Valóságot. Azt, ami belül van. Amit Jézus elvégzett odabent. Egy mosoly volt, egy pillanat, ami elárulta, hogy odabent élet van, örök élet, és derű, és békesség... még akkor is, ha a test fáj, és gyenge, és romló állapotban van.
Uram, köszönöm, köszönöm, köszönöm Neked, hogy a VALÓSÁG a Tiéd... és, ha ez a test leromlik is, ha végülis átadja a helyet a biológiai halálnak, az ÖRÖK ÉLET, ami Tőled van, LEGYŐZI a halált, és nem rabolható el... Hozzád tartozik, és egy nap látni fogjuk egymást, Nálad... örökre. Ámen.
„Kicsoda olyan Isten, mint Te, Aki megbocsátja a bűnt és elengedi öröksége maradékának vétkét?! Nem tartja meg haragját örökké, mert gyönyörködik az irgalmasságban! Hozzánk térvén, könyörül rajtunk. Eltapossa álnokságainkat. Bizony a tenger mélységébe veted minden bűnünket!” (Míkeás 7, 18-19.)