Korszakfordulók...
Már megtanultam az életemben: vannak korszakhatárok, fordulópontok, amikor valami lezárul, (de messze nem "minden", csak néhány dolog, ami korábban fontos volt, és úgy tűnt, "szinte mindig meg lesz"), és elindul valami új, vagy valami más fog "kiemelkedni", mintha korábban is ott lett volna... akik később születnek meg, ez lesz a természetes a számukra, s nekünk ezt is meg kell érteni.
-- Korszakhatár az is, amikor valaki meghal.
-- Néhány évvel ez előtt elkezdtem írni, kik azok a "nagyok" az ismerőseim közül, akik meghaltak (inkább így mondom: átmentek előttünk a mennybe, a menny "túlsó oldalára").
-- Vannak, akik meghatározók voltak egy-egy területen...
(És milyen jó, hogy élnek sokan, akik meghatározók, jelenleg, és vannak, persze, akik fel sem fogják ezt, de ténylegesen korszakot jelentenek az Egyház - missziók - történetében... szeretem őket, megbecsülöm, akikkel tudok, beszélgetek, megpróbálok mindent átvenni, amit lehet, tőlük, s általuk az Úrtól.)
Ilyen korszakhatár volt, amikor Sámuel meghalt. Izráel életében is, Dávid életében is. Bár Dávidért sokat tenni már nem tudott, Saul "kiszabadult" a hatása alól, s ment a maga útján, Sámuel is sajnos nagyon sokat "vesztett" a korábbi súlyából, tekintélyéből Izráel előtt... de ugyanakkor "szellemileg" talán, meg pusztán a tényből fakadóan, hogy élt, mégis volt jelentősége, hogy ott volt.
-- De meghalt.
-- Mert eljött ez az idő is.
-- És a dolgok mentek tovább a maguk rendjében.
-- Az emberek egy része rájött talán, hogy volt jelentősége, hogy ott volt, talán méltatták is sokan, és siratták. Azután továbbindultak...
A kulcskérdés, hogy betöltötted-e azt, amiért itt voltál a földön.
Ha pedig valaki így, ahogy Sámuel is, elmegy, a menny másik oldalára, kulcskérdés, hogy Te tovább viszed, amit megértettél tőle, általa is, és amit rád bízott az Úr. Betöltöd a magad helyét, még akkor is, ha "olyan nehézzé vált" az új helyzetben...
"Meghalt pedig Sámuel, és egybegyűlt az egész Izrael, és siratták őt, és eltemették az ő házában Rámában. Dávid pedig felkelt és elment Párán pusztájába..." (1Sámuel 25, 1.)
Dávid menekülésben volt, illetve kellett, hogy lássa mindig, ami ott volt előtte, mert egy halálos ellenség kereste őt és az övéit.
-- Lehet szomorkodni, lehet felmérni, milyen veszteséggel jár egy ember eltávozása.
-- De akkor is menni kell tovább, akkor is gondolkodni kell, még, ha a veszteséget is bekalkulálod, az új helyzetet is felméred, úgy, ahogy most van.
-- Nem maradhatsz alatta a veszteségnek, a kialakult új helyzetnek, lépni kell, ha lépni kell.
--Az ördög azt akarja, hogy tördeld kezeidet, megállj, sopánkodj, "kárálj", vagy kétségbeesésedben magadba roskadj. Az önsajnálat az ellenség eszköze. És a félelem is. Az aggodalmaskodás is.
-- Felméred, mi történt, felméred, mi lehet, és mi nem, felméred, mi lett nehezebb, felméred, mi mibe kerül most, és lépsz. Teszed, amit neked kell megtenned, mert aki "elment", nem fog visszatérni, hogy ő végezze el helyetted.
Az új kezdés, egy-egy ilyen fordulópontnál, a jellemedről is beszél, és arról, mit végzett el eddig benned az Úr Jézus.
-- Nem azért vagyunk, hogy tébláboljunk, kétségeskedjünk - (de nem esünk kétségbe - ahogy a 2Korinthus 4 és 6 beszél rólunk) - hanem azért, hogy szembeforduljunk a nehézségekkel, az új helyzetekkel, és megtaláljuk Jézussal a megoldásokat. Mert van, és mindig lesz is megoldás.
Uram, köszönöm, hogy erre hívtál, hívsz, bárkik essenek is el mellőlem - akár ezren is, és jobb kezem felől tízezren is - nem közelít hozzám, mert én Veled vagyok, és Te velem vagy, minden nap, a világ végezetéig. Ámen.
2023. 10. 26.