Tamás és Lajos... A fiúk... A fiúk és a lányok...
Negyedik hete találkozunk. Múlt héten egészen tudatosan befogadta az Úr Jézust. Előtte is beszélgettünk, imádkoztunk is - jobbára én mondtam ki hangosan az imádságot, de ekkor, a múlt héten, Tamás tudatosan kimondta döntését, megerősítette, hogy ő az Úr Jézusé akar lenni, elszakad a bűneitől, újat kezd, és megnyitja szívét a Megváltó előtt. Ő lesz a főnök, az Első és a Meghatározó, és innentől Tamás élete az Övé... úgy, ahogy van.
-- A bűnökről már hetek óta beszélgettünk. Nem azért, mert olyan "bűnközpontú vagyok", hanem Tamás újra és újra előhozta (pontosabban, egy-egy témát mindig előhozott), és kellett róluk beszélni.
-- Hogy mióta lett benne tudatossá, hogy változtatni kell? Amióta bejött ez a második stroke. Talán már az első is elgondolkodtatta, de innentől, a másodiktól kezdve az Úr Jézus valahogy másként tudott vele beszélni. És, amikor behívott hozzá a testvére, Tamás beszélgető társra talált bennem, valami olyan formán, hogy ki-kimondom, amit gondol, vagy lerögzítem, ami amúgy benne is megfogalmazódott, és néha csak annyit mond: "Hát, igen, pontosan így gondoltam én is..." vagy: "Igen, ezt nagyon jól mondtad..." és hasonlókat.
-- A múltheti döntéssel együtt azt is lerögzítettük, hogy amit rendezni kell, azt rendezni kell... azokkal, akikre tartozik. S ahogy ma bejöttem, s rákérdeztem, kikkel beszélgetett az előző héten, Tamás első szava ez volt - miközben felfelé nézett - "Az Úrral".
-- Mindig meghallgatom, amikor megkérdezem, mert olyan vicces fajta, néha derűsen fejezi ki magát, vagyis elég sokszor, és néha kicsit várni kell a mondatkezdésre is. Úgyhogy hallgatok, és várok.
-- Amikor elmondta, hogy kik jártak és kik nem jártak bent nála, kikkel tudott beszélni, vagyis kikkel nem, utána rákérdeztem, hogy az Úrral mikor beszél? Este, éjjel, vagy nap közben? (Tudod, ebben az egészségügyi intézményben elég nagy a mozgás, az ajtók nyitva a különféle helyiségek között, az ápolóknak is van dolguk elég, a betegek sem nagyon kímélik egymás közegét... szóval megkérdeztem, mikor? Azt mondta: "Hát, este...". S kicsit el is képzeltem... már lecsöndesedik minden, és akkor jön a megszólítás, az összefoglalás... az Úr jelenléte. S beszélgettünk tovább... sok-sok mindenről.
-- A mai Igénk az 1Péter 1, 3 volt ismét, annak főként a reménység-része. El is énekeltem neki, amit Panni szokott a gyülekezeti dicsőítésben (persze messze nem olyan szépen - de legalább átélve a dalt... miközben már ott volt az ebédidő, s voltak, akik már ebédeltek is.
-- "Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, Aki az Ő nagy irgalmassága szerint újonnan szült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által." 1Péter 1, 3.)
Sok jó része volt a beszélgetésünknek, az Igéből is adott az Úr jövő építő részeket, és megerősített a győzelemre. De a legizgalmasabb ez után következett.
-- Tamás is evett, ahogy tudtam, segítettem.
-- De közben megérkezett szobatársa, Lajos bácsi. S mivel ő is ebéd után volt, hát egészségére kívántam a finom falatokat, s megkérdeztem, ízlett-e neki az ebéd? S akkor megtudtam, hogy nem érzi az ízeket.
-- Mióta? - kérdeztem rá, mire megtudtam, hogy már két éve. Csak nem a Covid okozta? - kérdeztem, s ő bizonytalanul válaszolta, hogy lehet.
-- Bennem kétszer is megjelent, úgyhogy megkérdeztem tőle: "Szeretné-e, hogy imádkozzunk azért, hogy ismét érezze az ízeket?" - de ő, még szinte a kérdést sem várva be, azonnal megrázta a fejét.
-- Tudnod kell, hogy Lajos bácsi rettenetes mértékben nagyot halló. Tehát a beszélgetésünket messze földön hallják. Ez a "messze föld" a szoba másik végét, a folyosó másik végét, az ebédlőt is, és többi, mindenféle más kórtermet is jelenti. De én, ha ilyen beszélgetésbe merülök, nem szoktam törődni azzal, hogy ki mindenki hallja. Lajos bácsit pedig pont a nagyothallása miatt nem zavarja. Úgyhogy kommunikáltunk tovább, bátran.
-- De miért nem szeretné? - kérdeztem az okra, ami ilyenkor sokszor eligazító jellegű... milyen csalódást érte, vagy milyen tanítást hallott, vagy milyen előítélet, vélemény, meggyőződés lakik benne.
-- Nem magyarázta, csak maximális "elutasítással" lezárta, hogy ő egyáltalán nem akarja, hogy imádkozzunk az ízérzékeléséért... hm. De nem sokkal később kifejezésre juttatta, hogy már szívesen venné, ha vége lenne az életének. No, erre már rákérdeztem...
-- Vajon mit ért azon, hogy "elmenni"? Hova? Mit jelent ez?
-- Lajos bácsi egy pillanatra elbizonytalanodott... hova is? (Figyelj! Nagyon nem volt egyszerű neki. Csak annyit akart mondani, hogy jó volna meghalni, elég volt a szenvedésből, fuldoklik, ha ennie kell, mert nem érez semmit, csak tudja, hogy enni kell, de már nem akarja ezt az egészet... gyönyörű, égő barna szemei vannak, szép arca, nagyon mokány, klassz fiatalember lehetett... de most már idős, és szeretne meghalni... csak ennyit akart mondani, én pedig rákérdezek, hogy mi lesz utána? Ez nem volt egyszerű.)
-- Lajos bácsi hangja el-elcsuklik. De vitézül állítja, hogy őérte ne imádkozzak, ő nem hisz, és nem akar ilyesmikről hallani. ?
-- Nem is én erőltetem, ő mondja, de én "szintén vitézül" kérdezek... oké, de hova? Hova megy innen, ha elmegy... és ő erre azt találja mondani (látszott rajta, hogy nem igazán gondolta végig), hogy a "semmibe"...
-- Én nem hagyom annyiban: ilyen nincs, hogy "semmi". Az emberi személyiség megismételhetetlen... van még egy olyan, mint Lajos bácsi? - kérdezem tőle. És látom, hogy a szeme megint megtelik könnyel. Nem könnyen szólal meg - talán nagyon régen hallotta ezt a tényt - de én "vitézül" kérdezem ismét: Van még egy olyan ember, mint Lajos bácsi? Ugyanolyan? Nincs... nincs, nincs, nincs. És ezért nincs ilyen, hogy "semmi". Ami ilyen megismételhetetlen, nem véletlen, hogy létrejött, ez megmarad... csak nem mindegy, hogy hol...
-- És akkor előkerül a múlt. "Én hittem, sokáig, nagyon sokáig hittem... de már nem..." És akkor, hirtelen megéreztem, hogy nem kell firtatnom, "miért", vagy, hogy "mi váltotta ki ezt a változást". Nem. Nem erről van szó.
-- Elkezdtem mondani neki - és tudod, minden mondat úgy hangzott végig három helyiségen és termen, mint a mennydörgés (hiszen Lajos bácsi nagyothalló volt, és nekem fontos volt, hogy minden szót megértsen - meg is értette) - hogy az Úr Jézus mit tett érte. Eljött - Karácsonykor (utaltam az ünnep közelségére - s Lajos bácsi mintha kicsit bólintott volna) - és meghalt értünk (Nagypénteken), hogy a mi bűneinkért eleget tegyen, hogy ne nekünk kelljen a bűneink büntetését megszenvednünk. Utána feltámadt (Húsvét vasárnapján), és azóta is él, és itt van, velünk együtt... (Lajos bácsi szeme könnyes volt... és próbálta mondani, hogy ő "nem hisz"... de nekem az Úr valami egészen mást mutatott...)
-- Mondtam neki, hogy nem baj, hogy ő most "nem hisz", de azért köszönjük meg azt, amit most mondtam. Mert az Úr Jézus ezt az egészet azért tette meg, hogy mi ott lehessünk majd Vele, az Ő országában (s Lajos bácsi mondta, szinte suttogva: a mennyországban). Köszönjük meg - mondtam - annak ellenében, amit állított, hogy ő "nem hisz". Köszönjük meg, jó? S nem sokat vártam, hanem megfogtam a kezét (visszafogta ujjaival az ujjaimat).
--S elkezdtem megköszönni - harsogó szóval - a csodát, amit az Úr Jézus értünk megtett. Lépésről-lépésre, mondatról-mondatra, csodáról-csodára... s Lajos bácsi: mondta utánam. Néha reszkető hangon, néha elcsukló hangon, néha érezhetően "könnyes hangon", de mondta "vitézül", és én mondtam, szintén "vitézül"... míg hosszú percek után, amikor már minden fontos dolgot végig mondtunk, a bűnbánattal együtt, az új élettel, a JÓ JÖVŐVEL együtt, a Jézussal való közösséggel, és a mennyországgal együtt... kimondtuk az Áment. Ő is, persze... és akkor kinyitottam a szememet. Ő is az övét. Egymásra néztünk, és elomlott a szívében a hálA: "Köszönöm, nagyon köszönöm..." - mondta, és nem is tudta elmondani, hogy mi mindent köszön.
-- Én sem annyira, csak tudtam, hogy most visszajött, most megtört ez a konok és gonosz ellenállás, ami nem is a szívéből fakadt, csak valami elkeseredésből (vagy ki tudja, honnan - lehet, hogy egy következő pénteken majd megtudom, de lehet, hogy soha... és nem is kell, hiszen az Úr Jézus tudja, és ez éppen elég... s Ő gyógyítja, rendbe teszi ezeket a belső, szívbeli, gondolkodásbeli dolgokat). ?
-- Lajos bácsi visszajött, és már a mennyei békességben dőlt le az ágyára... gyönyörű barna szemeivel, csillogó barna szemeivel, békességes barna szemeivel nézve... hálásan.
-- Én pedig vissza, Tamásra... s az ő szemei is könnyben. Tamás felmérte, felfogta, megértette, mi zajlik itt. Én végig háttal voltam neki, nem is néztem rá, egy pillanatra sem... harc volt ez Lajos bácsiért, harc, a javából, erre koncentráltam. (Ahogy arra sem figyeltem, egészen a végéig, hogy hányan hallhatják még, ami bent történik. Főleg az én hangomat, hiszen Lajos bácsi nem beszélt hangosan.)
-- Tamás megértette, hogy itt most csoda történt, és átjárta őt is az Úr dicsősége. És az a tény - s ezt meg is erősítettem számára - hogy ennek a ténynek Ő is részese... sőt, résztvevője is, ha imádkozott Lajos bácsiért. És innentől is résztvevője lesz az eseményeknek, ha imádkozik a többiekért is - a másik Lajos bácsiért, aki ugyancsak itt lakik ebben a szobában, s a többiekért, akik kint vannak, rokonaiért, szeretteiért... mindazokért, akiket az Úr Jézus ráhelyez a gondolataira...
-- Mert az imádság: "munka!" - hangsúlyoztam ki neki, mint férfinek. Munka, amiben az is részt tud venni, aki jelenleg "csak az ágyat nyomja", és van benne célkitűzés, megvalósítás, kiértékelés, és változtatás, majd ismét célkitűzés, és megint megvalósítás (végigharcolás, végigimádkozás), és megint kiértékelés... hálaadás, nyugtázás, vagy változtatás, ha tovább kell lépni, és ezt másként kell tenni, mint eddig tettük.
-- Elmagyaráztam neki, és azt hiszem, Tamás megértette... megértette a tanítványok egyik "harci- és munkaterületét", az imádság és közbenjárás teendőjét, és a mások megmentésének örömét és dicsőségét... anélkül, hogy erről egy tanítványképző anyagot átadtam volna... itt, a gyakorlatban, most, itt, ahogy látta és hallotta (jó hangosan) a lépéseket, és a csodát megvalósulni... megértette, hogy ez harc, és ehhez tudatosság kell, és mennyei vezetés, bölcsesség, előzetes imádság, közben is való imádság, utólagos imádság, folyamatos imádság. Megértette, és ezt én néhány mondattal tudatosítottam is Tamásban... mert ez már az Úr egyik "leckéje" volt a számára.
Ugye, hogy gyönyörű és komplex az Úr Jézus munkája és tervének betöltése?
És még hozzá tartozik valami.
Berta. Hm. Kint ült az ebédlőben. Laci bácsi mellett.
-- Laci bácsi - ahogy odaguggoltam a lába mellé, hogy pár szót válthassunk egymással - rákérdezett (mondhatom: ismét... hiszen a múlt héten is rákérdezett), hogy milyen felekezethez tartozom. Én még nem tudatosítottam magamban, hogy az előző, jó hangosan elmondott imádság kapcsán kérdezi.
-- "Protestáns" - mondtam neki, bár általában elkerülöm ezt a meghatározást. De itt most ezt kellett mondanom - ami bizonyos értelemben igaz is - és a további kérdésekre azt erősítettem meg, hogy "Evangéliumi"... bár, ez neki talán kevesebbet jelentett, és keverhette a "Lutheránussal" is. De, hát igazából nem is ez volt a téma.
-- A Bibliáról kérdezett, és rövid beszélgetés után kiderült, hogy ő - saját meghatározása szerint - nem érti az Ószövetséget. Mire én persze mit ajánlottam fel? Hát azt, hogy szívesen olvasom majd vele.
-- Hozok is neki egy teljes Szentírást jövő péntekre, és már az is ott van bennem, hogy a 2Mózes 12-t olvasnám vele végig - az egyiptomi fogságból való szabadulást, a bárány vérét az ajtó félfáin és szemöldökfáján. Ebben meg is egyeztünk - persze az igerészt még nem mondtam neki.
--És Berta? Tudod, akivel két héttel ez előtt olyan izgalmasan indult a megismerkedésünk... neki pont itt volt a fia. És - mint utólag rájöttem - hallotta a Lajos bácsival való beszélgetést és imádságot. S kifejezésre juttatta, hogy "Berta katolikus", és csak "maradjon szépen ott, ahová tartozik", és "vénségére" nem kell egy "imaórát kezdenie". Hm... Berta pedig jelezte, hogy ő bizony megfogadja fia szavait... én pedig nem vitatkoztam, bár belül sejtettem, hogy talán az Úr ad majd személyes beszélgetést fiával is. Úgyhogy csak rátettem a kezére a kezemet, és mondtam: a hitét, az Úr Jézussal való személyes kapcsolatát, mindenki saját maga őrzi meg magában, és éli meg, és ezt SENKI nem veheti el tőlünk...
-- De két dolog ott volt bennem: a./ az ördög nem örült annak, ami Lajos bácsival történt és b./ a harc nem szűnt meg, hanem folytatódik... emberről-emberre, életről-életre, minden egyes életért, mindenkiért... 86 évesért is, és fiatalabbakért, de idősebbekért is. És ők mindannyian érző emberek, gondolkodók, és Istenhez szólni képesek...
Uram, kérlek, hogy szóljanak, szólítsanak meg Téged, és szüntesd meg, kérlek, szüntesd meg az ellenség hatását, ne tudja bénítani azokat, akik Utánad vágynak... s add az Igét, kérlek, minden alkalommal, add a nyitott szíveket is, és a mennyei szót, hogy befogadjanak Téged, Uram. Ámen.
2023. 12. 09.