Maradandó...
Gondolsz néha arra, hogy alig kezdődött el az év - már a közepén tartunk?
1./ Amikor Jób visszagondol korábbi napjaira - a "bajok előtti napokra" - többek között így fogalmaz: "Napjaim gyorsabbak voltak a vetélőnél, és most reménység nélkül tűnnek el." (Jób 7, 6.)
-- Úgy száguldottak, mint ügyes mesterember keze alatt a szövőszék szálai találkoznak.
-- Akinek teli vannak gazdag pillanatokkal, eseményekkel napjai, aki úgy él, hogy célok vannak előtte, és ezek megvalósulásáért tesz, naponta, annak száguld az élete.
-- De betegágyon, börtönben, Gulágon... a napok "lelassulnak". Ha nincs önmagadtól kitűzött cél, csak a "túlélés", akkor "reménység nélkül tűnnek el" - ahogy Jób fogalmazott.
2./ "Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk... Láttassék meg a Te műved a Te szolgáidon, és a Te dicsőséged azoknak fiain. És legyen az Úrnak, a mi Istenünknek jó kedve mirajtunk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá nekünk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá! (Zsolt 90,12. 16-17.)
-- Nem mindenütt olvasol ilyen ismétlést, egy mondaton belül kétszer is ugyanaz... ennek súlya van. Olyan kérés - olyan vágy - ami felhívja a figyelmedet.
-- A tanulásnak is egy fontos területe: "taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk" - vagyis: úgy múljanak a napok, hogy átjárjon bennünket Isten bölcsessége. Átformáljon bennünket, legyen az a jellemző ránk, legyen átformálódás bennünk, gondolkodásunkban. (Más szóval: nem elég "csak átélni" a helyzeteket, kell a kiértékelés, a mennyei szempont, kell, hogy úgy is gondoljuk át, ami történik velünk, amit átéltünk, hogy közben a mennyhez, az Úr Jézus gondolkodásához igazodjon a mi megítélésünk... és ez nem magától értetődő, hanem ajándék, mennyei beavatkozás, a Szentlélek munkája.)
-- Egy másik kérés a "múló időben" - "Látsszon meg rajtunk a Te dicsőséged, Uram. Rajtunk, és gyermekeinken."
-- Azaz: bármi történik is, a Te jelenlétedben történjen, a Tiédben, Aki szövetséges Úr vagy, a világosságok Atyja, és a gonoszság legyőzője. Úgy történjen, hogy mégis Téged lehessen felismerni belőle, egyszerűen ne tudja az ellenség semmivé tenni azt, amit Te elterveztél, gondoltál, ami jó, az bontakozzon ki, és ismerjenek meg Téged. Mindenki Rád gondoljon, ahogy egy-egy helyzeten átmegyünk, aki lát bennünket, aki körülöttünk van, aki hall a dolgainkról, rád gondoljon, és elismerje, hogy Te tényleg vagy, és cselekszel. Ámen.
3./ "Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk... Láttassék meg a Te műved a Te szolgáidon, és a Te dicsőséged azoknak fiain. És legyen az Úrnak, a mi Istenünknek jó kedve mirajtunk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá nekünk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá! (Zsolt 90,12. 16-17.)
-- S az előzőekhez hozzátartozik: legyen állandó, (maradandó), amit teszünk, amit alkotunk, amiben benne vagyunk.
-- Ne legyen mint a homok, amit a szél átrendez, és senki nem ismeri fel soha, hogy ott valaki valamit alakított.
-- Ne legyen hiábavaló, amit tettünk, ne legyen alávetve a múló időnek, annak, hogy mi benne élünk egy olyan korszakban, aminek alapvető törvényszerűsége, hogy mögöttünk marad. Éveivel, eseményeivel, alkotásaival, mindennel, amin átmentünk.
-- Ne lehessen "elvenni" tőlünk azt, amin átmentünk. Amit alkottunk, amibe belefektettük erőnket, időnket, figyelmünket, ne, ne, ne lehessen semmivé tenni, amit megtettünk!
4./ Gondolsz rá, hogy ez az ember teremtéséből fakadó mélységes vágya? Hogy ne múljon el felette úgy az idő, hogy semmivé lesz, amire odaadta az életét...
-- Ne múljon el s váljon minden emlékké, ahogy az évek múlnak, hanem maradjon meg, maradjon vele, legyen maradandó, amit alkotott?
-- Ne csak néhány ember "kegyelemből" (sajnálatból?) hallgassa meg az emlékeit, vagy nézze meg sárguló fotókon, hanem mindaz, ami maradandó volt, elkísérje őt a múló napok során is - és utána is!
-- De, hát van ilyen? Lehet ilyen?
-- Mózes imádsága erre irányul. Lehet. Van.
-- És akkor mi lehet az, ami így megmarad? A piramisok, a szfinx, nagy épületek, vagy birodalmi kísérletek? Uralkodás sok nép felett, felhalmozott gazdagság, kincsek? A történelem megtanít bennünket, hogy a nevekhez mindig kettősség tapad, a kincseket mások is megkívánják, s előbb vagy utóbb más kincstárába jutnak, a nagy építkezések résztvevőire a múlt pora borul, és a hírnévre nagyon sokan ácsingóznak, s sokan viaskodnak is érte. Nem. Nem ezek fognak megmaradni?
-- De, hát akkor mi?
-- Ahogy én megértettem: mindenki élete lehet maradandó.
-- Mindenki megtalálhatja, amit úgy tud tenni, hogy elkíséri őt annak kincse nem csak ebben az életben, hanem viszi magával az örökkévalóságba is.
5./ Mi az, ami "állandó" a munkánkban, a tetteinkben, az életünkben? Amit vihetünk magunkkal? Ahogy én megértettem a magam életére nézve - s ahogy ezt átadom, ahol tudom, evangélizációban és tanítványképzésben is, ha csak igény mutatkozik rá, vagy lehetőség?
-- Az, hogy beleilleszkedem a mennyei tervbe. Abba, amit az Örökkévaló készített - és készít - rólam, velem kapcsolatban. (S ez mindenkié... a "legkisebbeké" is, mint én is az vagyok, nem csak a "nagyoké", a "híreseké", a "sikereseké", hanem a legkevésbé jegyzetteké is...)
-- Megismerem Őt, egyre inkább, "múló napjaimban", az Örökkévalót, a Teremtő és Megváltó Istent, Aki személy, Aki gondolkodik, Aki cselekszik, Aki szól, Aki kész arra, hogy ott legyen a teremtményei napjaiban, életében, most itt, ebben a "múló időben" is - sőt, ez az Ő vágya, szenvedélye, mennyei akarata... és én boldog vagyok, hogy ezt tudhatom, Őt megismerhetem, és lehetővé tehetem, ahogy csak bírom, hogy egyre inkább itt legyen, és betöltse napjaimat, irányba állítsa azokat, és megvalósítsa, amit Ő szeretne... itt, most, a múló napokban, kapcsolataimban, "pici döntési helyzeteimben", abban, ahogy az időmet, a pénzt, a lehetőségeimet, az erőmet, és mindazt használom, (felhasználom), amivel Ő megáldott engem!
-- Betöltöm az Ő mennyei akaratát, terveit, egy-egy élethelyzetben, egy-egy életterületemen, megteszem, a lehető legteljesebben, ahogy csak Vele meg tudom tenni, amit felismertem, hogy ott, akkor a legjobb, Őszerinte... amit meg kell, és meg lehet tenni Vele, Őérte, Neki, beleilleszkedve abba, amit Ő szeretne!
-- Szeretek, szeretek és szeretek, irgalmas vagyok, és engedek az Ő szelídségének (őrzöm azt, amit Tőle kaptam, amivé Ő formált, és formál), képviselem az Ő kedves és bátor igazságát (mennyei módon, bölcsességgel, nem keménykedve, szeretetlenül, mereven), adom magam arra, hogy mások boldogok lehessenek körülöttem, legyen kibontakozás az ő életükben, s ezzel az Élő Isten legszebb akarata is kibontakozhasson náluk, általuk is, bennük, körülöttük...
-- Nem számít, hogy mennyire "nagy dolgok" ezek, ebben benne van a gyereknevelés, benne van a házastársunk megértése és a gyengédség vele, velük, vagy másokkal kapcsolatban.
-- Ebben benne van az őszinte érdeklődés, nyitottság mások felé, a készség, hogy ők jól érezhessék magukat, és boldogulhassanak, benne van, hogy a dolgok szépek és tiszták legyenek, kedvesek, és kibontakozók.
-- Benne van, hogy áldás áradhasson ki mások életére, benne, amit valaki egy vágyakozásban fogalmazott meg a hétvégén való beszélgetésünkben, amikor házasságáról beszéltünk: "Ahogy ti írtátok a Jegyesség! Segítség!!! c. könyvetekben - a házasság nem arról szól, hogy mi 'egymásért' vagyunk, hanem 'együtt, másokért'... ezt szeretném nálunk is..."
-- Ez, amiről most írtam, kincs, ami átjárhatja hétköznapjainkat. És ebben benne vannak - jócskán benne vannak - a múló percek, a "pici idők", azok a dolgok, amik amúgy "mögöttünk maradnak", amiknek "nincs nagy látszata"... egy megfőzött és feltálalt (s elfogyasztott) ebéd, egy elrendezett lakás, vagy az, hogy Te állsz fel, és nem a másik, vagy odafigyelsz a kicsikre, és kedves szóval szólsz, megöleled őket, vagy hagyod, hogy "az legyen, amit a másik akar"...
-- Kincs, kincs, kincs, mert maradandóvá teszi az amúgy elmúló hétköznapokat. Ezt a gyorsan száguldó évet is. Azt az időt, amit most élsz, itt, ebben a múló világban.
-- Az, hogy felvállalod a felelősséget, megteszed, ami rajtad áll, a jóért, mások javáért, de ezt úgy, hogy közben a mennyei jó megvalósuljon. Ha választani kell, (mert mikor nem kell választani), a mennyel együtt nézel rá a helyzetre, és megteszed, ami maradandó lesz... ezt választod.
-- Sokszor nem "nagy" dolgok... de ott vagy, ahol lenned kell, és teszed, amit tenned kell, hogy mások java kibontakozhasson, és az Úr dicsősége rajtuk, s a helyzeteken, a dolgokon, meglátszhasson.
6./ Ezért imádkozunk. Erre vágyunk. Ezt munkáljuk.
-- S ha közben az idő elmegy - hát, hadd menjen. A lényeg megmarad.
-- Van egy édes néni, 89 éves ott, ahol legkisebb fiunk nyaralni szokott velünk. Ez a hölgy még nem ismerte meg az Urat - vagyis fokozatosan "ismergeti", ahogy újra és újra találkozunk vele (nem csak mi) - de legkisebb fiunkat, születésétől fogva "nyomon követi". Sok időt töltött nála mindig, s most, hogy már "nagy, tizenkilenc éves", mindig kincset jelent neki, ha láthatja, és beszélgethetnek. Tegnap is átment hozzá, és ez a drága hölgy, aki hat órától már be szokott zárkózni, hiszen eszik, készül, és lefekszik aludni, most még este tízkor is, ahogy kikísérte a fiút az autóhoz, ragyogó szemmel nézett rá, s odasúgta, ahogy egy pillanatra "titkot lehetett mondani", hogy annyira klassz fiú, és olyan kedves, és olyan értékes az élete...
-- Amit ez a tizenkilenc éves tesz, hogy megosztja magát, idejét, (ahogy kortársai közül néhányan nem szívesen teszik) egy idősebb emberrel, és beszélget vele, meghallgatja, és kinyitja - fotóin keresztül egészen mélyen is - mindazt, amin átment, átmegy, ami betölti napjait, ez az, ami a "taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk" megvalósulása mostani korában. Kincs, ami soha nem fog visszatérni. Csak most lehet megtalálni, kimeríteni, "begyűjteni"... és csak úgy, hogy adod magad, idődet, és másként rendezed be napjaidat, amikor egy-egy ilyen lehetőség kerül eléd...
-- Szerdán beszélgettem egy édesanyával, aki két hete vesztette el férjét, s ahogy ezt hallottam tőle, amint egy helyen - másoknak - megemlítette, leültem hozzá, és rákérdeztem. Röviden elmondta, ahogy átélte, de közben kitért arra, hogy a férje korábbi házasságából is van egy nagyobb fiú, s őt is kérlelte, jöjjön el édesapjához, és látogassa meg, tudjanak beszélgetni egy kicsit... egyszerűen csak hallgassa meg, hátha szeretne mondani neki valamit az apukája... de csak nem jött. Az idő száguld, sok mindent "kell" tenni, sok mindenben "kell" részt venni, sok mindenre "kell" fordítani belőle... nem jutott rá idő. S azután, amikor az apukája meghalt, amikor ezt hírül adták neki, kétségbeesett, és elkezdte mardosni a lelkiismerete, hogy nem jött el hozzá, ameddig lehetett... lemaradt a lehetőségről, ami már soha nem fog visszatérni. A kincsről, ami a múló időben ott volt előtte...
-- Egy-egy kihagyott tapasztalat, lehetőség, még mindig formálhat bennünket, és bölccsé tehet a menny mértéke szerint... s akkor, még egy-egy ilyen rosszul elsült döntésünk, halogatásunk is válhat - a későbbiekben - javunkra. Csak formálhasson az Úr Jézus...
Uram, formálj, most, itt, a "múló időben", tapasztalataink között, formáld gondolkodásunkat, és a hozzáállást, ami bennünk van.
Ne hagyj, kérlek, megkeményedett szívvel járni, önzővé válni, hogy kihulljon minden kincs a kezemből... nem, Uram, nem akarom.
Meg akarom érteni, amit Te szeretnél, s megtenni, amit csak most lehet.
Úgy szólni, úgy viselkedni, úgy hozzáállni, úgy cselekedni, hogy a lehető legjobb legyen azoknak, akik körülöttem élnek, de a Te országodnak is, a Te igazságodnak, amire vágyom, hogy eljusson az emberekhez, formálja, megnyerje és megmentse (megváltoztassa) őket - is. És engem is. Ámen.
2024. Június 03.