Folytatásos történet? (1)
Épp ma gondoltam végig - ajándék, minden egyes nap, amikor mehetek. Nem tudom, meddig lehetséges... de minden egyes nap ajándék a mennyből.
1./ Elmentem ma is meglátogatni Tamást, oda, ahol most gondozzák, ahol gyógyul, (hiszen ő "nem beteg, csak nem tud járni" - amint mondja magáról, huncut mosollyal és közben meggyőződéssel), és egyúttal találkoztam az "enyéimmel", akikkel már harmadik hónapja megismerkedhettem.
-- Ahogy bementem, gondolatban odatettem az Úr elé az egész délelőttöt, mindazt, amit meg lehet tenni, odatettem a személyeket, akik ott lesznek, és az üzenetet, amit, ha megkapom megint a kiváltságot, hogy olvashatjuk együtt a Bibliát, megoszthatok velük.
-- Beérkeztem, pont fél tizenegyre, amikorra módosították a belépés lehetőségét (nem tudtam róla, csak hálaadással "észleltem" az új kiírást), végigköszöntöttem mindenkit, a kórtermekben és a társalgóban is, és rögtön találkoztam egy sírós szemmel... ahogy említettem, hogy imádkozunk (valamit felvetett a világpolitikából, vagy én említettem valamit) rögtön hozzátette, hogy őérte is, hogy hazajuthasson innen. Nem tudtam továbbmenni, egyszerűen lehetetlen volt, míg nem imádkoztunk ezért, együtt. (S utána éreztem a mennyei békességet - "Az Isten békességét", ami "minden értelmet felül halad", s ami "meg fogja őrizni a mi szíveinket és gondolatainkat a Krisztus Jézusban". Filippi 4, 7.)
2./ Tamással bevonultunk volna a kórterembe (hiszen már második hete kerekesszékben ül, sőt, már fel is állította a gyógytornász!), de az én kis nővérem (a "mufurcka", aki a múltkor érdemben hozzászólt az igei magyarázathoz, miközben ott, helyben vágta a betegek körmét - talán, hogy jelen lehessen az igei beszélgetésen), pont most fogta magához Tamást, hogy megborotválja.
-- Tudod, az ilyen kincset érő percek mindig nagy felelősséget tesznek rám.
-- Másfél óránk van arra, hogy Tamással is együtt lehessünk egy időt, kettesben beszélgetve, sőt immár együtt imádkozva, igét tanulva, és mindent megosztva, ami fontos - és arra, hogy mindenkivel is együtt lehessünk, közösen olvasva, sőt, tanulmányozva az Igét... ami az elmúlt két hét nagy kincse volt!
-- Ahogy beléptem, és köszöntöttem mindenkit, Baba néni (!) - tudod, aki az elején egyáltalán nem szólt, csak nézett rám a gyönyörű, nagy, égszínkék szemeivel - most azt mondta: "Keresztelő Jánosról!"... érted? Visszaemlékezett rá, megszólalt, ő maga kezdeményezte a szót, és érdemben mondta, honnan folytassuk... ez gyönyörű, ugye? Erre mondtam, hogy kincset érő percek lesznek, amikor velük lehetek majd...
-- Szóval, kincset érő percek, és most borotválkozással rövidítik ezt meg... de, már megtanultam Isten országában, hogy nem panaszkodunk, nem esünk kétségbe, nem rögzítjük le a rosszat, nem aggódunk, nem mondjuk ki azt, ami megkísért, hogy ezt gondoljuk ("időveszteség"), hanem megnézzük, vajon az Úr Jézus mit készített el ugyanerre az időre...
-- Megnéztem.
-- Megtaláltam.
-- Csodát találtam...
3./ Bementem a "lányokhoz", oda, ahol az előbb imádkoztam a könnyesedő szem miatt a "hazajutás csodájáért".
-- Akivel imádkoztunk, említette, hogy a 98 éves Marika, aki ugyanebben a szobában fekszik, s akihez én már a legelső alkalommal odaléptem, amikor még Paula is életben volt, és megáldottam, s ő a remegő kezecskéjét rátette az enyémre, holott úgy tűnt, mintha "nem is lenne itt"... emlékszel, talán... szóval, ez a Marika, akinek a beszédét nem is lehet szinte érteni, éjjel hangosan szokott beszélni, és bizony, nem túl szépen, (de teljesen érthetően!!!) a hozzátartozóiról. S még azt is említette, hogy Marika fél az "örökkévalóságtól"... s nekem nem volt kétséges, miért...
-- Megköszöntem, s odaléptem Marikához. Ránéztem, s mondtam: visszajöttem. (Hiszen pár perccel előtte már üdvözöltem, sőt, meg is áldottam akkor.)
-- Rám fordította szemeit. S én folytattam. Beszéltem arról, hogy egy nap mindannyian elmegyünk innen, az örökkévalóságba. S aki az Úr Jézust befogadta, az a mennybe fog jutni, Őhozzá. És arról is, hogy a bűneinket el kell rendezzük, meg kell bánjuk, meg kell vallanunk, és bocsánatot kell kérjünk értük a Mindenható Istentől.
-- S akkor, észrevettem, hogy beszél. Hang nélkül, Marika néni megszólalt - s ezt mondta... vagyis, valami ilyesmit: "bocsánat... bűnbánat... bocsánat... bűnbánat..." (rémlett, mintha a "bűnvallást" is mondta volna - de nem tudom). Egy biztos: megértettem, hogy itt a minősített idő, a csoda ideje... és rákérdeztem: megvalljuk a bűneinket, és bocsánatot kérjünk az Úr Jézustól? S valami rebbenésnyi válasz érkezett - igen.
-- Tudod, ilyenkor azért lerögzítem a tényeket, mert nem tudhatom, hogy a templomban, ahová járt talán korábban (s ki tudja mikor), mit mondtak neki? Vajon hallotta-e ott a tiszta evangéliumot, a megmentés üzenetét, a Megváltó Úr Jézus kereszthalálát, feltámadását (elvileg igen - de vajon tudatosult-e benne) - úgyhogy én amilyen egyszerűen lehet, ilyenkor még egyszer elmondom, és vissza-visszakérdezek. (Itt nem volt egyszerű a kérdezés, mert a szót nem értettem, amit Marika néni válaszolt volna... de a tények után rákérdeztem: imádkozzunk együtt?) igen... ez érthető volt.
-- És imádkoztunk. Én mondtam előbb, ő mondta - rebegte - utánam... ha nem hallatszott, belül akkor is mondta. Ezt tudtam, mert az Úr itt volt, és mert ez a menny meglátogatása volt... úgyhogy mondtam, rendületlenül.
-- Hálát adtunk, hogy az Úr Jézus szeret bennünket, hálát, hogy Ő meghalt értünk, hogy feltámadt (tudod, a Róma 10, 9-10 üzenete mindezt tartalmazza, s ez az üdvösség útja, általában - "szívvel hiszünk az igazságra, és szájjal teszünk megvallást az üdvösségre"), hálát adtunk, hogy Ő kész megbocsátani a bűnöket. "Én egy bűnös ember vagyok... (mondta utánam) ... szükségem van a bűneim bocsánatára... (ezt is) ... kérlek, Úr Jézus, bocsáss meg nekem..." - ekkor felhangzott a becéző szó: "Gyuri(ka?) visszaadom Tamást!" - valóban, odafordította a nővérke a tolókocsit, és várta, hogy menjek érte...
-- Ezek a percek a kincset érő percek, ezekben a percekben kell bölcsnek lenni... kívülről senki nem tudta, mi történik itt benn, ezekben a percekben. A csoda percei voltak, az újjászületés percei, amikor Isten elvégzi, amit ember soha nem tud megtenni... véghez viszi, és bent, a szívben csodát tesz, új életet hoz elő. Megbocsátja a bűnöket, kitölti a megigazítást, betölti békességgel a szívet, miután bejön az új élet...
-- És pont most kellene kimennem... hm... "mindjárt jövök" - mondtam, és folytattuk az imádságot. És behívtuk az Úr Jézust, befogadtuk Őt, és kimondtuk, hogy innentől itt az örök élet, hogy megkaptuk a megbocsátást, hogy akié a Fiú, azé az élet, és hogy innentől Jézussal élünk...
-- Mindent, amit kellett, mintha kint nem is vártak volna...
-- És ránéztem Marika nénire, miközben megáldottam gyönyörűre nyírt, rövid hajú ősz "kobakját" - láttam, amint elömlött rajta az Isten békessége...
-- Láttam a csodát, megint... és lerögzítettem - az áldás a lerögzítés imádsága is - és így mehettem ki, Tamáshoz, akivel mint tanítvány a tanítvánnyal fogunk beszélgetni...
(Folyt.köv.)
2024. 01. 13.