Bekattanás...
Általában akkor mondjuk valakiről, hogy "bekattant", ha valamit úgy csinál, hogy annak nincsenek meg a racionális alapjai, vagy kiesik a harmóniából, vagy normális összefüggések közül. Például, ha éjjel-nappal dolgozik, vagy minden józan megfontolást félretéve befektet valami bizonytalan dologba, vagy úgy lesz szerelmes, hogy a kontrollt teljesen elveszíti, vagy elkezd bulizni, s elfelejt elmenni munkahelyére, vagy kihagyja számításából a normális, hétköznapi kötelezettségeit.
Szóval, amikor "nem normálisan" cselekszik.
Saulról olvasok valami hasonlót - s most, ahogy leírtam, valójában az Ó és az Újszövetségi Saulról is láthatunk hasonlót.
Én elsőre az Ószövetség Sauljára gondoltam, de ha az Újszövetségben olvashatót - a későbbi Pál apostolt - megnézzük, is hasonlót látunk: bekattant, ahogy az Úr Jézus követőire gondolt.
-- Egyszerűen nem látott mást maga előtt, csak irtani, üldözni, megsemmisíteni, kiiktatni őket, mindegy, hogy kicsik vagy nagyok, férfiak vagy nők, de aki Jézusról bizonyságot tesz, aki nem hallgat, azt eltüntetni az útból.
-- Ez határozta meg.
-- Így olvassuk, szó szerint:
"Saulus pedig szintén javallta az ő megöletését. (Mármint Istvánét. Sőt, a tanúbizonyságok ruháit is ő őrizte, benne volt a kivégzésben. S egyúttal látta és hallotta, ahogy István mártírhalált halt, ahogy bizonyságot tett utolsó szavaival is a Feltámadt Jézusról, és ahogy - gyűlölői számára érthetetlen módon - könyörgött, közben járt kivégzőiért.) És támadt azon a napon nagy üldözés a jeruzsálemi gyülekezet ellen, és mindnyájan eloszlottak Júdeának és Samáriának tájaira, az apostolokat kivéve. Istvánt pedig eltakarították (eltemették - mint a gabonát "betakarítják" - közösen) kegyes (Istent félő, tiszta életű) férfiak, és nagy sírást tettek őrajta. Saulus pedig pusztította az anyaszentegyházat, házról-házra járva, és (a) férfiakat és asszonyokat elővonszolva, tömlöcbe vetette. Amazok annak okáért eloszolván, széjjeljártak, hirdetve az Igét." (Apcsel 8, 1-4.)
Itt már látjuk, milyen óriási szenvedély kapta el Saulust.
-- Nyomozott a hívők után, házról-házra járt a nyomukban, ahol csak rájuk talált, nem számított, férfiak vagy nők, elővonszolta őket, (nyilván nem akartak egymástól szépszerével elszakadni, próbáltak ellenállni neki - és a fegyvereseknek, akik vele együtt tevékenykedhettek), és bebörtönözte őket.
-- Biztos, hogy voltak mások is, akik "nem szimpatizáltak" az Úr Jézus követőivel, biztos, hogy voltak mások is, akik üldözték az első gyülekezet tagjait - de Saulust kiemeli az Ige. Talán azért is, mert ő a későbbiekben megtért, de talán azért is, mert "nagyon be volt kattanva", teljesen odaadta magát erre az irracionális gyűlöletre, pusztító szándékra.
"Saulus pedig még fenyegetéstől és öldökléstől lihegve (szó szerint) az Úrnak tanítványai ellen, elmenvén a főpaphoz. Kért tőle leveleket Damaszkuszba a zsinagógákhoz, hogy ha talál némelyeket, akik ez útnak követői, akár férfiakat, akár asszonyokat, fogva vigye Jeruzsálembe." (Apcsel 9, 1-2.)
Nem nyugodott meg abban, hogy közvetlen környékén némítsa el a hívők hangját, távoli területekre is tudatosan kért felhatalmazást, és útnak indult, hogy ott is elvégezze ezt a pusztító munkát.
-- Ugyanarra kérte a felhatalmazást, mint amit Jeruzsálemben tett: kinyomozni, megtalálni a Krisztus-követőket, kiszakítani őket közegükből, elszakítani őket családjuktól, megkötözni őket és Jeruzsálembe cipelni, hogy ott börtönbe kerüljenek.
-- Ez volt a szándék, erre szólt az indulat, és ahogy az Ige most itt leírja: "fenyegetéstől és öldökléstől lihegve" tette mindezt, más szóval: "teljesen bekattant". Minden másnál fontosabb lett ez a számára.
Miért? Jézus miatt? István miatt? Amiatt, hogy a lelkiismerete belülről jelzett? Azért, hogy elhallgattassa ezt? Hogy egy fajta vallási szenvedélynek eleget tegyen - függetlenül a józan vagy lelkiismeretre hallgató gondolkodástól?
-- Vagy mindez ott volt benne, együtt?
-- Ahogy a Római levél tizedik fejezetének verseiben bemutatja az akkori zsidó gondolkodást - ami korábban rá is jellemző volt: "Mert bizonyságot teszek felőlük, hogy Isten iránt való buzgóság (dzélosz - hév, igyekezet, rajongás - ahogy a helóták is ebből a kifejezésből kapták nevüket) van bennük, de nem megismerés szerint. Mert az Isten igazságát nem ismervén, és az ő tulajdon igazságukat igyekezvén érvényesíteni, az Isten igazságának nem engedelmeskedtek." (Róma 10, 2-3.)
Később, amikor már megtért - (ó, mennyire nehezen tudták elhinni róla, hogy tényleg az Úré lett az élete, és most már nem üldözi őket, hanem "Aki minket üldözött egykor, most hirdeti azt a hitet, amelyet egykor pusztított" - Galata 1, 23.) - ugyanúgy ott volt a szenvedély az életében, de már az Úrért, az Ő munkájáért... amit korábban "pusztított".
-- Miért nem volt ez "bekattanás"?
Ahogy én megértettem, ez a mély odaszánás, szenvedély, több okból is nem vált "bekattanássá". Ilyenekre gondolok:
a./ A kontroll mindig ott volt az Úr Jézusnál: "Mert közülünk senki sem él önmagának és senki sem hal önmagának - mert, ha élünk, az Úrnak élünk. Ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk. Mert azért halt meg, és támadott fel és elevenedett meg a Krisztus, hogy mind holtakon, mind élőkön uralkodjék. ... Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai. ... Ismervén tehát az Úrnak félelmét, embereket térítünk - Isten előtt pedig nyilván vagyunk..." (Róma 14, 7-9. 8, 14. 2Korinthus 5, 11.)
-- Ő mindig megállíthatta.
-- Mindig elgondolkodtathatta.
-- Joga volt rá, hiszen Pál az Övé volt, az "Ő rabszolgája", ahogy bemutatta magát több levele elején is. Ez volt az ő alapidentitása - megváltott, véren megvásárolt helyzet, aki az Úré, maradéktalanul, az Ő felszabadításában, az Ő vezetése alatt, mindenkor.
b./ Nem az önzés, az önigazság, az önmaga érvényesítésének vágya vezette, nem egy "vallási igazság" melletti kardoskodás, nem egy emberi "igazság", vagy felemelkedési vágy egyeduralmi törekvése tartotta uralma alatt. Jézus volt az Ura, és az Ő személye volt, Aki mindig rendbe tehette. Őhozzá lehetett mérni mindent "amiképpen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképpen járjatok Őbenne" (Kolossé 2, 6.). Az Ő Lelke - Szent Szelleme - volt benne, és adta neki a szenvedélyt, és nem olyan "tűz" ragadta magával, amit az Ige "idegen tűznek" mondhatott a 4Mózes 3, 4. szerint (3Mózes 10, 1-3.)
-- Az "idegen tűz" nagyon erősen magával tudja rántani az embereket. Ilyen lehet a bosszúvágy is, a harag, a kíméletlen eltaposás indulata, amire sokszor a fajgyűlölet viszi az embereket, vagy a másokkal szembeni nemzeti, vagy felekezeti, vallási felsőbbrendűségi beállítottság, a másik kiirtásának, eltüntetésének vágya.
-- Ez teljesen idegen az Úr Jézustól - látjuk, ahogy rendet tesz tanítványai gondolkodásában is:
"Történt pedig, mikor az idő elközelgetett, hogy Ő felvitessék, eltökélte magát, hogy Jeruzsálembe meg. (Ez a kereszthalálért történt, amiben mindenkiért odaadta Magát, személyválogatás nélkül.) És követeket küldött az Ő orcája előtt; és [azok] elmenvén, bementek egy samaritánus faluba, hogy Neki [szállást] készítsenek. de nem fogadták be őt, mivelhogy ő jeruzsálembe ment. (Itt a nemzetiségi, származási, vallási, felekezeti különbségtétel indulata. Azért nem fogadták be Őt, mert "zsidó" volt, mert a célja "az ő Istenük imádata" volt...) Mikor pedig ezt látták az Ő tanítványai, Jakab és János, mondták: 'Uram, akarod-e, hogy mondjuk, hogy tűz szálljon alá az égből, és eméssze meg ezeket, mint Illyés is cselekedett? (Ó, Illés nem ilyen indítékkal cselekedett. De ezeket a tanítványokat elkapta ez a fajta "bekattanás" - a válaszlépés vágya, az őket ért sértésre... egy fajta "vallási felsőbbrendűségből"? Vagy "sima bosszúból"? Elégtételt akartak venni a falu népén? Illésnél nem erről volt szó. De: még jó, hogy megkérdezték az Úr Jézust... amúgy pedig elgondolkodtató, hogy milyen hit ragadta meg őket, és mennyire "szentnek tűnhetett" ez a "bátor megközelítés" a maguk elgondolása szerint... "igazi hit", ami "méltó" Illéshez, és az Úr Jézushoz... így gondolhatták. De az Úr Jézus rendbe tette ezt a kérdést - s őket is.) De [Jézus] megfordulván, megdorgálta őket, mondván: 'Nem tudjátok minémű lélek (szellem) van tibennetek. Mert az embernek Fia nem azért jött, hogy elveszítse az emberek lelkét (psziché - lelkét, életét), hanem hogy megtartsa.' Elmentek azért más faluba. (Ha a "bekattanás" elszáll, lesz másik megoldás...)." (Lukács 9, 51-56.)
Az Ige másutt is arra tanít, hogy "ne győzettessél meg a gonosztól, hanem a gonoszt jóval győzd meg" (Róma 12, 21.)
c./ A testvéri közösség, a többiek bölcsessége, a kipróbáltak tanácsa és az Úr előtt való imádság és a mennyel való közösségi együttlét segít, hogy a "bekattanásokból" az ember lecsillapodjon.
-- Az Apcsel 15-ben is látjuk ezt.
-- "A prófétalelkek engednek a prófétáknak..." (1Korinthus 14, 32 - helyes magyarázat szerint itt a gyülekezetben a prófétálás végső soron a Szentlélek - Szent Szellem - vezetése alatt marad, mindenki "úr marad" a saját "ajándékai felett" a Szentlélek vezetése szerint... és ez sokszor a testvéri közösségben, az ottani harmóniában - benső békességben - jelenik meg.)
-- Önmagában már az is, hogy készen állsz alávetni azt, ami benned van, a testvéri tanácsnak, készen állsz engedni, hogy megítélés alá kerüljön, "amit kaptál", vagy "amid van", segít, hogy ne egy rossz "bekattanás" ragadjon magával...
No, ennyit az Újszövetségi Saulusról, akiből Pál lett az Úr dicsőségére.
És az Ószövetségi?
Ez szörnyű történet. Itt sokkal inkább lehet látni, mi lesz abból, ha valaki a "bekattanásból" nem jön ki, nem formálható át, ha alatta marad... egész élete, sorsa, sőt, családja is kárát látja ennek.
Amikor az üldözött Dávid visszatért az Úr szavára Júda földjére, és Héreth erdejében rejtőzködött, Saul neszét vette ennek a visszatérésnek.
-- Teljesen kiborult. Az összes szolgáját vádolni kezdte - "Ti mindnyájan Dáviddal tartotok? Földeket, szőlőket ígért nektek, hogy mellé álltatok? Mindenki összeesküdött ellenem? Senkinek nem esik meg a szíve rajtam, aki után kémkednek, aki ellen fia is fellázadt, és fia a szolgákat is fellázította?" (1Sámuel 22, 6-8.)
-- Meg vannak az előzmények, persze, ott a féltékenység, az oktalan gyűlölet, Dávid felé, az ambivalencia, a kettősség, ami mögött szellemi erők is állnak (Isten ráengedte a gonoszság erejét, ami alól Dávid dicsőítő énekei jelentettek időleges felszabadulást, míg Saul ebben partner volt - amikor "bekattant", fellázadt az Úr felszabadítása ellen, dárdával támadt az ő javára éneklő Dávid ellen).
-- Ahogy látjuk, az önsajnálat is ott van, ami a "bekattanásoknak" sokszor kísérőjelensége, sőt, néha kiváltója.
-- És akkor megjelenik Doég - olaj a tűzre. "Én láttam, hogy Dávid az Úr papjaihoz ment Nób területére. Ők pedig ellátták őt élelemmel, fegyverrel." (1Sámuel 22, 9-10.)
-- Több sem kell Saulnak, már hívatja is a papokat. Jön a számonkérés. A "lila köd" - a "bekattanás" - nem szűnik. Az a baj, hogy ha nincs egy "normális" ember, aki rendbe teheti a "bekattant" elmét, nagyon könnyen ez következik be - az ember megy a maga útján, egyik otrombább dolgot követi a másik a cselekedeteiben, és fel sem méri, hogyan rombolja le mások életét és közben sajátját is!
- -Doég oktalankodása után az Úr papjai oda lesznek hívatva Saul elé. És ahogy meghallja ezeknek az embereknek az amúgy teljesen ártatlan beszédét, a "bekattanás" továbbmegy. Saul meg akarja öletni a papokat. De egyetlen szolgája sem indul ezt az oktalan és szentségtelen parancsot teljesíteni. Már csak egyetlen egy valaki marad neki: ez a pogány hátterű, lelkileg érzéketlen, áruló mentalitású Doég, aki egymaga megöli ezt a 85 fegyvertelen papi embert. S utána kiirtják a településüket is, mindenestül. Mint a terroristák Izráel kibucait 2023-ban.
A "bekattanásnak" nincs vége a teljes pusztításig.
-- Ebből jól láthatod, mi - vagyis ki - áll az ilyen "bekattanások" mögött. Az embergyilkos, a hazugság atyja, aki emberölő volt kezdettől fogva. (János 8, 44.)
-- Ezért nem mindegy, hogy odaadod-e magad a gyűlölködésre, a pusztító haragra, ami kimondat veled olyan dolgokat, amik a menny előtt gyilkos dolgok (Máté 5, 21-22.), a vallási-felekezeti-népi-nemzeti felsőbbrendűségre, a bosszúra, a másik eltörlésének vágyára... mert ez a "bekattanás" olyanra visz majd, aminek nincs vége, ami tönkreteszi saját életedet és másokét is. Vagy mások életét, de közben sajátodat is.
-- A "bekattanás" sokszor az önigazolással és az önsajnálattal is alá van támasztva. És egyáltalán nem "racionális"... teli van indulattal és lelki - szellemi - robbanással.
Boldog vagy, ha:
a./ Van Urad, Aki téged megállíthat... Aki megmondhatja, "csillapodj", állj meg, gondolkodj... nézd meg, a te Megváltód mit mond, mit tesz ebben a helyzetben!
b./ Boldog vagy, ha van Bibliád, ott az Élő Ige melletted - benned - ami rendbe tud tenni téged.
c./ Boldog vagy, ha megállsz az új élet hatása alatt, és azt mondod: előbb imádkozom... mit mond az én Uram... és megállsz, hogy hálát adj (!) Neki, és rábízd magad, és a dolgaidat... lelassít téged, mielőtt úgy beszélnél és úgy döntenél, ahogy ez nem méltó Őhozzá.
d./ Boldog vagy, ha van közösséged, Jézus Krisztus tanítványaival, gyülekezeti közösséged, baráti, testvéri közösséged, ahol megmondhatják neked, ha valami (szerintük) nem az Úrtól van, valami nem "méltó", vagy valamiben más szempontokat is mérlegelned kellene.
-- Boldog vagy, ha van "megállító" közösséged, imádkozó közösséged.
-- Boldog vagy, ha ott vagy otthon, ahol az Urat szeretik, mások is, veled együtt, és ahol hívnak a Vele való közösségbe, imádságba, hálaadó, kérlelő, könyörgő és dicsőítő közösségbe, ahol rendbe kerülnek a dolgaid, a bensőd, a hozzáállásaid, az indítékaid, az indulataid... a gondolkodásod és a beszéded.
Uram, drága Úr Jézus, köszönöm, hogy Te nem a "bekattanás" Istene vagy, nem voltál soha, és őrzöl bennünket is, a Te népedet is.
Köszönöm, hogy szenvedély volt Benned, tűz, a mennyei cél iránt, a terv betöltésére, és azt mondtad, "mely igen vágyakozol, hogy elvégeztessen az", és amikor Jeruzsálem felé fordítottad arcodat, hogy indulj a kereszthalál felé, nem rendültél meg, nem hátráltál meg, hanem ez a Te mennyei szenvedélyed ott volt mindvégig, Benned... még a Gecsemáné kertjében is azt mondtad: "de mindazonáltal ne az én akaratom legyen" - köszönöm, Uram.
Köszönöm, hogy a Szentlélektől ez a tűz járhat át bennünket is, ez a mennyei szenvedély, az odaadás tüze, a Te ajándékod, Uram.
Köszönöm, hogy közben megőrzöl bennünket az "idegen tűztől", a rossz, romboló emberi szenvedélyektől, a pusztítás vágyától, a rombolástól és lerombolódástól.
Legyen, Uram, legyen meg a Te akaratod bennem, mint a mennyben, úgy itt, a földön is, és szenteltessék meg a Te neved, s jöjjön el a Te országod, itt, legbelül, a bensőmben is... mindenkor. Ámen.