Hol van az elméd?
"A bölcseknek elméje a siralmas házban van, a bolondoknak pedig elméje (léb) a vigasságnak házában." (Prédikátor 7, 4.)
-- A "léb" a szívet is jelenti, de nem a fizikai szívet, hanem az érzések, a gondolkodás központját az ember életében, ahol a döntések születnek, ahonnan kiindul minden, amit az ember tesz, ahogy hozzááll a dolgaihoz. Itt lakik a jellem, a lelkület, minden ezen múlik ("Adjad fiam a te szívedet nekem, és a te szemeid az én útjaimat megőrizzék." - Példabeszéd 23, 26. "Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet." - Példabeszédek 4, 23.)
--Van gyászoló ház, ahol nehézségek vannak, ahol a baj meglátszik, ahol búcsúzás van, és szembesülés az "élet végével", és van "bulis ház", ahol a felejtés zajlik, a felpörgetett hangulat, a jó érzések keresésének és a mámornak a helye. Ez az Ige arra hívja fel a figyelmet, hogy mindkét helynek van jelentősége. Van valami, ami kihat ezek útján életedre.
"A bölcseknek elméje a siralmas házban van, a bolondoknak pedig elméje (léb) a vigasságnak házában." (Prédikátor 7, 4.)
-- Van útja a bölcsességnek, és van útja a bolondságnak is. Ki-ki maga választja meg, melyik úton fog járni. A bölcsesség útja hosszú távra szól és sok jó ígéret fűződik hozzá. Az Ige arra biztat, hogy szerezzünk bölcsességet, és öleljük magunkhoz... valóságos jót rejteget, és maradandót (Példabeszédek 2, 7. 8, 18.)
-- A bolond út - ami nem törődik Istennel, jövővel (legalábbis mennyei jövővel), csak az számít neki, hogyan néznek ki a dolgok most, mit lehet megszerezni most, mi "jó neki" most, mi tűnik úgy, hogy jó - ez az út is valóságos, ahogy az Úr Jézus mondja: "széles", és "sokan járnak rajta". (Máté 7, 13-14.)
-- Még annyit mondanék, hogy a mi Istenünk szereti a nevetést, szereti a humort, szereti a jó kedvet, a derűt, és munkálja is ezt. Nem ellensége annak, hogy jó érzések legyenek benned - Ő találta ki az ízlelőbimbót, és hozzá az ízeket, az illatokat, és hozzá az orrot... szóval, Ő szereti az életet, a finomat és szépet, a jó érzéssel és hangulattal járó dolgokat (gondolj rá: szeretett Ádámmal sétálni a délutánban a gyönyörű kertben).
-- Szóval, Ő nem élet-ellenes, nem fanatikus és nem ellensége a jónak és szépnek... vagyis, ezt az Igét nem szabad félreérteni.
-- De valamiért beszél erről. Valamit mond ezzel nekünk.
"A bölcseknek elméje a siralmas házban van, a bolondoknak pedig elméje (léb) a vigasságnak házában." (Prédikátor 7, 4.)
1./ Csodálom Őt, hogy amikor 20 éves voltam, teli élettel és fiatalsággal, jövővel és tettvággyal, első éves egyetemista a jogi egyetemen, megtérésem után, ahogy friss tűzzel, készséggel "lestem", hogy kinek, hogyan tudnék bizonyságot tenni a megmentő Jézusról, bevitt engem a Marczibányi téri Mozgássérültek Intézetébe.
-- Azon a márciusi délutánon, ahogy mentem hazafelé az Alvinczi utca felé, hirtelen elhatározással berohantam a "tolókocsisok" közé, és kiosztottam ott egy csomó traktátust. Utána, jó érzéssel a szívemben, mentem tovább.
-- Másnap megint így tettem - vagyis tettem volna, ha rám nem ripakodnak. Nem ápolók ripakodtak rám, nem is a vezetőségből valaki, hanem maguk az ott élők. Közülük is leghangosabban Gabika, akit ott láttam először életemben, göndör sötét hajával, túlmozgásos és nehezen érthető, de kedves (akkor nagyon vad) megjelenésével, és finomabban bár, de rendkívül határozottan, Magdi, aki izületei merevsége miatt még fejét sem igen tudta fordítani, csak szemével követett, de azt is rendkívül határozottan, ahogy ott "cikáztam" közöttük, vagyis cikáztam volna, ha meg nem szólítanak. Hát megszólítottak...
-- Elmagyarázták, hogy amit tegnap itt kiosztottam, az veszélyt rejt rájuk nézve, hiszen az intézmény vezetősége ellene van az ilyen olvasnivalóknak (1979-et írtunk, s itt erőteljesen kommunista beállítottságú vezetőség dolgozott, akiknek fontos volt, hogy ezek a mozgássérült emberek "mozgalmi emberekké" legyenek... hm...) - és én tegnap fogyatékosoknak osztottam ki a traktátusaimat, akiktől az ápolók ezeket, ha elszedik, és ezek odajutnak a vezetőség elé, kitilthatják innen a keresztényeket... márpedig hozzájuk bejárnak katolikus fiatalok, kispapok, teológusok is, és a velük való kapcsolatukat nem szeretnék kockáztatni az én "traktátus-osztó" viselkedésem miatt.
-- Úgyhogy, ők, elővigyázatosságból begyűjtötték ezeket a traktátusokat.
-- Megértettem.
-- És már beszélgetésben is voltunk.
--És a jövő elindult.
-- A jövő, amit soha korábban nem gondoltam volna. Soha az életemben.
2./ Egész fiatalságom itt zajlott körülöttük.
-- Az iskola után, felsősként, az ő Intézetük kertjébe jártunk cseresznyét szedni (lopni), kerítésükön átmászva, fenn, a Fillér utcai kert résznél. Egész csapatunk alakult ki erre a célra: "CsCsCs" névre hallgatott - "Cseresznye-Csóró-Csapat". Tettük ezt addig, míg egyszer az őr elkapott, és egy durunggal valamelyikünk lábára is rácsapott.
-- Ahogy elrohantam mellettük, gyalog, vagy bicajjal, a tavaszi, nyári napokon, láttam őket az utcára kitelepülve tolókocsijaikban, vagy az udvarukon ülve, egymás mellett, beszélgetve, vagy látogatókat várva. Én mindig zavarba jöttem - hiszen én két lábon rohantam, teli voltam "élettel", az "élet szeretetével" sőt, "habzsolásával", és úgy éreztem, ők ettől meg vannak fosztva, és egy fajta szégyenkezés is eltöltött, hogy "én tehetem - ők pedig nem". Ez volt erre a válaszreakcióm: elfordítottam az arcomat.
--Mai fejemmel eszembe jut az Ézsaiás 58, 7. - "...és tested (testvéred... rokonod) elől el ne rejtsd magadat."
-- Fel nem merült volna bennem, hogy bemenjek hozzájuk... "Oda... oda, közéjük? Soha!" - gondolkodtam volna.
-- És most itt voltam. Kezemben az oda nem adott traktátusokkal, és beszélgetésben velük, akik "annyira mások" voltak, mint én.
3./ Azután, idővel, megértettem, hogy ugyanolyanok, mint én.
-- Ugyanúgy, vannak érzéseik.
-- Ugyanúgy, szeretnének szerelmesek lenni - némelyek pedig szerelmesek is.
-- Ugyanúgy, szeretnének családot, férjet/feleséget, sőt, gyerekeket is... és némelyekkel meg is történt ez!
-- Ugyanúgy, szükségük van Jézusra, mint nekem volt, és ugyanúgy küzdenek, hogy "ne kelljen megtérniük", mint, ahogy én is küzdöttem ellene. De csak megértik, hogy meg kell - mint, ahogy én is megértettem. És boldogok, ha megteszik, és Jézuséi lesznek, mint, ahogy én is boldog lettem.
-- Csak egy valamiben mások. Abban, hogy kiszolgáltatottak. Hogy szükségük van valaki másra, aki segít nekik az elemi dolgokban. Az öltözésben, az evésben, önmaguk ellátásában - volt, akinek abban is, hogy a karját odébb tegye, vagy hogy megvakarja a hátát. A WC-zésről nem is beszélve.
4./ Ahogy megértettem, ahogy megláttam mindezt, s ahogy elkezdtek megtérni közülük is, barátjukká tettek.
-- A barát alatt azt értem, hogy nem "csak nézőjük" lettem. Ott voltam köztük, be-bejártam, sőt, már el-elvittem őket az Intézetből pl. gyülibe, vagy angol órára, vagy vásárolni, vagy sétálni. Része lettem az életüknek - ahogy Jézus is része lett ugyanígy... sőt, természetesen százezerszer jobban.
-- A végén már táborokat is szerveztünk nekik. Ott már csak mi voltunk, akik gondoskodtunk róluk: mosdás, fürdés, öltözés, evés, mellékhelyiség... minden. És amikor bemerítettük őket a Dunában, mi voltunk, akik tartottuk őket, míg Szabolcs megáldotta, és lemerítette őket. Mi is "merültünk" velük együtt. Általában ketten, egy mozgássérülttel.
5./ "Az elmém köztük volt". Megértettem, hogy élnek, és közben kiszolgáltatottak... és hogy lehet így is élni, sőt, vannak, akik így élnek.
--Az évfolyamtársaimé, és sok korábbi barátomé, ismerősömé távol volt ettől... a 80-as évek teli voltak izgalmakkal... életkorunk is a lehetőségek kora volt... többségük "elméje a vígasság házában" járt. Mint az enyém is, korábban.
--Nem lettem savanyú uborka. Sőt. Nevettünk sokat. És mulattunk, amin mások sírtak volna - pl. etetéskor lement a tészta a nyak mögé... (persze az ember rendbe tette, mintha a saját nyaka lett volna), vagy hasonlókon... ha az ember "benne él", másként néz ki, csak szeress, és nevess... ezt is megtanultuk.
--Voltak szerelmek is. Magdi megtanított rá, hogy ne nagyon legyek kettesben fiatal lányokkal, ne nagyon toljam ki őket egyedül a Marczibányi térre, mert ha akarom, ha nem, ha akarják, ha nem, félreértik, és szerelmesek lesznek belém. És összetörik a szívük. Megértettem. Milyen jó, hogy Anna is benne volt a szolgálatban. Ha együtt toltuk őket, akárhány lányt, már minden más volt.
-- De lettek szerelmek egymás közt is. Korosztálybeliek voltak. Sőt, házasságok is. Nem túl sok. De lett. Nekik készült lakásokba költözhettek, közeli gondozó szolgálattal. Együtt örültünk és együtt sírtunk. Imádkoztunk, vártuk az Úr beavatkozását. S Ő jött... és cselekedett. Épp úgy, mint a "tolókocsitlan egészségeseknél" is. Pontosan úgy - jelen volt az életünkben. Nekik is, nekünk is. És minket szinte "összeforrasztott" velük.
-- Napi időbeosztásunkban, hetirendünkben, "benne voltak" ők, és mi is az övékben. Csillának MI voltunk a lábai. A Metrón is megtanultuk levinni őt, s a többieket is, a mozgólépcsőn. Háttal rá a lépcső elejére, tartjuk a kocsit, beakasztjuk a kiemelkedő lépcsőkbe az első kereket, s háttal, úgy, ahogy a lépcső tartja a súlyukat, le tudunk menni. Csak vigyázni kell a végén, hogy időben lépjünk le mi is a lépcsőről, s időben húzzuk le őket is a kocsival. Persze felfelé könnyebb... Csilla hetente háromszor járt angolra (ELTE diák volt), három éven át. És elvégezte. Évtizedeken keresztül fordított és tolmácsolt utána, 89-et követően pedig létrehozták édesanyjával a Zúgó Szél Alapítványt, százezrek áldására...
-- Jézussal mindent... nélküle semmit... ők is ugyanúgy voltak, mint mi.
6./ Azután, eljött az idő, hogy más környékre kerültem, más szolgálatba, más élethelyzetbe.
-- De "elmém köztük maradt". Bárkivel találkoztam, bármilyen helyzettel, én már tudom, hogy van, akinek ez "nem menne", aki hálás lenne, ennek a tizedéért is, akinek szüksége lenne rám, vagy más emberre, aki csak-azért-is él, és éli napjait, és végigcsinálja, még, ha fáj is a szíve, és közben megkeresi, minek tud örülni.
-- Magdi már a mennyben van. Gabika is, ha jól tudom. Csilla is. És még sokan. Ott már nem lesz szükségük kerekesszékre. Nem lesz szükségük mások kezére, hogy enni tudjanak. Ott már más lesz... de, amit köztük megtanultam, hordom magamban, itt és ott is. Velem jön, egész életemben.
-- Azután, egyszer csak eljött a Covid. És Görgey Zsuzsi megkért, jöjjek be vele nagybátyjához, aki 100 éves, és a László kórházban fekszik. Covid osztályon. Kijárta az engedélyt, és én életemben először beöltöztem. Lábravaló, szkafander, sapka, kesztyű és műanyag pajzs a szájmaszk fölé. Se nem látják, se nem hallják, ki vagyok. De mégis, ez volt a protokoll. És haza mégsem vihettem a Covidot... szóval, maradt a nehézség... nagyothalló emberrel, úgy, hogy nincs bent a készüléke, és nem találják a protézisét (nincsenek benn a fogai), így kommunikálni, arcpajzsom mögül, szájmaszkkal... hm... embert próbáló feladat. De nevetni lehet így is. És szeretni is, és Jézust hordozni is, és Ő nem csak ott van, hanem segít is... így fogadta be az Úr Jézust Endre bácsi. És utána még további betegek, József is, a Jahn Ferenc kórházban, és még mások is... (tudod, ahol "az angyal" segített be bennünket, az osztályvezető főorvos érzéketlensége ellenében).
-- És megláttam, megint, hogy az életnek van egy másik oldala is. Kint is rossz ez a Covid, korlátozásokkal jár, de odabent, ahol nincs senki más, és a hozzátartozók sem jöhetnek, és az élet és a halál mezsgyéjén vannak az emberek... odabent egy másik oldal működik. S van, aki menekül ettől a ténytől, de lehet ezt a tényt ismerni is, sőt, lehet ebben jelenl lenni is, tudatosan, választva, hogy ott vagy... az orvosok, az ápolók így voltak benne, a mentősök is, és sokan, nagyon sokan, hősök... a hétköznapi élet hősei, akik szerettek és segítettek. (Azokról szólok, akik ezt tették.)
-- És az Úr sorra hívta elő a hősöket, akik pontosan ennek az időszaknak a hősei lettek. Mentek a Covid osztályokra, látogatták, szerették a betegeket, áldották, Jézushoz vezették őket, miközben segítettek, amiben tudtak. (És sokan azóta is járnak be... bár már nincsenek Covid osztályok - hála legyen az Úrnak - a legtöbb helyen, de járnak be a betegekhez, és hozzák hozzájuk a szeretet hatalmát, és annak Urát és Királyát, Jézust.)
-- Áldottak, akiknek "elméjük" ott van, ahol "baj van". Ahol meglátszik, hogy nem minden természetes, amit az emberek úgy gondolnak, amiben élnek, vagy amit elvárnának. Nem minden... vannak helyzetek, s emberek sokan, sokan ebben élnek, amikben kiszolgáltatottság van, és gyengeség, és "vereségek", sőt, "lehetetlenségek"... de mégis élni kell, és nevetni kell, és gondolkodni kell, és emlékezni, és készülni arra, ami következik - a halálra (és persze, ha lehet, AZ életre is, hiszen a halál sem jön "rögtön", és addig is élni kell, ha megfosztott körülmények között, szűkösebb lehetőségek között is...).
7./ Ha "elméd már járt" a "halottasházban", akkor úgy tudod élni az életet, hogy mindenkor tudod, hogy az élet - ezen a földön - véges, és vannak helyzetek, amikor nem számít, hogy "hidegebb a kávé", vagy ízetlenebb valami étel. Mert más lesz a fontos.
-- Boldogok, akik ezt meglátták, meglátják, és így tudják élni az életüket.
-- Ettől még boldogok lesznek, ha jóízű valami, vagy egy szép látványban van részük, vagy nincs pisiszag, vagy átélhetnek valami gyönyörűt. Igen. Az élet-pártiság nem szakad meg azzal, hogy meglátod, az életnek van másik oldala is.
-- Szeretni fogsz, és megérted az embereket, abban, amiben vannak, és még fontosabb lesz, hogy Jézust megismerjék... mindent megtennél érte. És adod, Őt is, az idődet is, hogy megnyerhessék a megmentést.
-- Ha pedig látsz valamit, amiben segíteni kell - még, ha "kaki is" a dolog - tudod, hogy ezt is meg lehet tenni, és nem fordítod el az arcodat.
-- "Jobb a szomorúság a nevetésnél; mert az orcának szomorúsága által jobbá lesz a szív." (Prédikátor 7, 3.) - így érted helyesen. Nem életellenesen, nem fantanikus képromboló szerzetesként, nem szélsőséges puritánként... szereted a szépet, és megbecsülöd, amikor valami jó, illatos, vagy kívánatos. De közben tudod, hogy nem csak ez van, és, hogy sok ilyesminek vége, de utána is van élet, és jön az örökkévalóság, és jó találkozni az Örökkévaló Istennel.
-- Igen, ez más, mint az, ami ma jobbára körülveszi az embereket - vagy valóságban, vagy csupán virtuálisan. De hat.
-- És milyen érdekes, ha valaki ráérez erre, mindent másként fog értékelni - "elméje másutt lesz", látni fogja azt, amit mások nem látnak, és tudni, amivel mások nem szembesülnek... amitől elfordítják a fejüket.
8./ Látok sikeres, bátor, lendületes fiatalokat. Jézus harcosai. Hűségesek. Nekiállnak a feladatnak, élvezik, ahogy megoldják, és én velük együtt örülök. És tudom, hogy nélkülük ez a világ - a keresztény világ is és a "nem keresztény világ" is - rosszabb lenne.
-- És közben azt is tudom, hogy azért tudják ezt megtenni, mert van kezük, működik a lábuk, van mögöttük valaki, aki támogatta őket, vagy dicséri, elismeri, vagy vannak, akik segítik őket.
-- Tudom, hogy a mindennapi erő, ahogy felkelnek, ahogy nekifognak a munkájuknak, ahogy gondolkodnak, ajándék, és az egészség, ami ott dolgozik bennük, szintén ajándék, és most van, és ezért ezt ki kell használni, valóban, jóra, ahogy nagyon sokan teszik... a legjobbra, mert az évek elmúlnak, és lehetnek majd napok, amikor mindezt nem tudják majd megtenni... hála és megint hála, és megint és megint hála kell, hogy tudják tenni... és tudatos döntés, hogy akarják is tenni, és fogják is tenni, az Úrért, bármi jön is, és nem a panaszkodást és a kifogásokat választják, hanem a tettet Jézussal.
-- Láttam Vohmann Pétert ágyban feküdni, 6 éven át. És a szíve, a gondolkodása még mindig a misszió körül járt, könyvkiadáson, és a Krisztus Testén, hogy működik. És imádkozott, és telefonált onnan, az ágyból, ahogy tudott, és ahogy kellett. De előtte több, mint ötven évet végigszolgált. Ő már akkor csempészte a könyveket be az országba, amikor én még óvodába jártam. És egy nap, a katonaságnál, 19 évesen azokból a könyvekből kaptam a kezembe - pl. W.MacDonald: Az igazi tanítványság c. könyvét - amiket Ő hozott be (munkatársakkal, a hetvenes és nyolcvanas évek további hőseivel együtt) az országba. Megismertem őt évtizedekkel később, láttam hatékonyan végezni a munkáját, láttam az Ó utca szerdai napjait, ettem - Péter meghívására - levesükből (amihez, "ha nem elég, majd öntünk egy kis vizet" - persze sohasem tettek ilyet), és láttam, ahogy gondolkodik és kivitelez. Láttam erőben, és tettek között. (Csak a Palánta útján vagy 200.000 evangéliumi könyvvel ajándékoztak meg iskolákat, óvodákat, pedagógusokat a húsz év alatt, míg a szolgálatban újra és újra találkozhattam vele.)
-- Mert "elmém ott van" ahol vannak bajok, (a "halottas házban" az Ige szerint), tudom, hogy meg kell becsülni ezeket az időket, és ki kell használni a jóra, ameddig van erő, van képesség, van lehetőség, van mód cselekedni.
-- Jézussal.
-- És ez nem vészmadárság, hanem józan gondolkodás - ahogy az apostol is újra és újra beszélt a józan hozzáállásról... sőt, a Szentlélek is a józanság Lelke (Szelleme). Látsz, és tudod, nem csak "elméletileg", hanem VALÓSÁGGAL, hogy van idő, amiben most vagyunk, és lehet idő, amikor mindezt, amit most teszünk, nem tudjuk megtenni... de nem baj, most viszont itt az idő, és ezért NEM húzódozunk, nem keressük a kifogást, nem hárítjuk át másra a felelősséget (a lehetőséget elveszítve ezzel), hanem BELEADJUK magunkat, mint akiknek - ezen a földön - egy életünk van, és ezt megfelelő intenzitással akarjuk élni Jézussal, Jézusnak ameddig lehet...
-- Ez jön ebből a gondolkodásmódból. És a hála, a hála, a hála...
Leírtam.
Ez a nap ennek jegyében telt.
Újra és újra nekifogtam.
Mert fontosnak tartottam.
Most indulnom kell.
Ha még valami eszembe jut ezzel kapcsolatban, majd leírom azt is. Mert megtanultam az Úr Jézustól, hogy nem ülök a "ládámon", hanem megosztom a kincseimet, amiket kaptam...
Ameddig lehet...
Ámen.