Azok a szemek...
Ma, ahogy ott beszéltem az Úr Jézusról a gyerekek között, úgy az alsósok, mint a felsősök, úgy néztek, hogy azt nem lehet elfelejteni.
Egyik is, másik is - kikerekedett, nyitott szemekkel, szinte itták az üzenetet.
Az alsósok között - tornateremben voltunk - egy tornaszőnyeggel mutattuk be, ahogy az Úr Jézus és tanítványai, Simon farizeus házában "körülülték" (valójában "félfekvésben, kereveteken körülfeküdték") az alacsony asztalt a vendégség során. (Lukács 7.)
-- Voltak segítségeim, az Úr Jézus, a bűnös asszony és Simon farizeus... s az üzenet átjárta a szívüket. Az Úr Jézushoz mindig lehet jönni. Mindig, mindig, mindig, mindig... Ő nem vet el, még Simon farizeust is szereti, a lehetőséget mindenkinek meg akarja adni, hogy Őt válasszák.
-- S az imádság... hallanod kellett volna... teljes szívből... nagyon édesek voltak. (Becsuktuk a szemünket, ők is, én is - nem néztem őket, de a hangok... nem tudom, van-e ehhez hasonló! Az Úr Jézus ott volt velünk. És ott van velük... és ezt elvitték magukkal, biztos vagyok benne, egy életre.
A felsősökkel játszottunk az elején. Hetedikes segítőim négy tornaszőnyeggel bemutatták a tágas bejáratot a széles úttal, s a szoros kaput, a keskeny úttal - át kellett rajtuk menni... az előbbihez négy ötödikes fiút kértem meg... könnyedén átsétáltak, s gyorsan. Az utóbbihoz, egy önként jelentkező bátor ötödikes kislány járult oda. Hát, bizony, hetedikes segítőim, megértve a feladatot, nem tették könnyűvé neki az áthaladást. De átjutott. Küzdelemmel, de végigment a szoros kapun és a keskeny úton.
-- Persze az igeverset nem mondtam meg nekik előre, csak bemutatóztunk. Nekik kellett kitalálni, miről is volt szó.
-- Nagyon édesek voltak. Teljesen partnerek lettek, jelentkeztek, én pedig egyenként hallgattam meg suttogó válaszaikat. Nagyokat kacagtam, és megdicsértem őket jó fantáziájukért: Mózesre, és a Vörös tengeri átkelésre gondoltak. De azért volt, aki kitalálta a Máté 7, 13-14 üzenetét is.
-- Gyorsan megnéztük a kulcsmozzanatot a Vörös tengernél is - a tűzoszlopot és azt, hogy Mózesnek nem volt elég, hogy imádkozott (kétségbeesetten) a tenger partján, hanem ki kellett nyújtania a botot, és "ketté kellett választania a tengert" is, az Úrral. Ő "nyújtotta" és "tartotta" a botot, az Úr pedig szelet támasztott, és szétválasztotta a vizet. Együtt, valami csodálatos együttműködésben, a hit által, az Úr elgondolása, akarata, terve szerint.
-- De utána hamar átváltottunk, mert az idő száguldott, s az egyik rátermett ötödikes lány elmondta az igeverset is, illetve együtt elmondtuk vele:
"Menjetek be a szoros kapun, mert tágas az a kapu és széles az az út, amely a veszedelemre visz, és sokan vannak, akik azon járnak. Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt." (Máté 7, 13-14.)
-- És jött az én nagy kiváltságom, lehetőségem: elmeséltem nekik, hogy engem hogyan nyert meg az Úr Jézus arra, hogy belépjek a szoros kapun... hogyan támasztotta fel bennem a vágyat arra, hogy az Övé legyek, hogy akarjak bemenni, akarjak a keskeny úton járni... kezdve ott, hogy édesanyám megtért, amikor tizenöt éves voltam, s elkezdett értem imádkozni, s ahogy az Úr Jézus meghallgatta imádságaimat, sorra, és világosan megmutatta, hogy Ő ott van, szeret, megsegít, mellettem áll, bár én nem vagyok az Övé, és nem járok az Ő útján.
-- Elmeséltem, hogyan tapasztaltam meg Őt, amikor életemben először egy ébredési gyülekezetben hallgattam a dicsőítést és az igehirdetést, és hogyan nyert meg, napról-napra, egyre inkább, ahogy imádkoztam, és kértem Tőle, esténként, otthon:
"Istenem, ha Te tényleg vagy, és tényleg ismersz engem, és szeretsz, és tényleg van egy jó terved az életemre... kérlek, győzzél meg engem, és ha meggyőzöl, akkor Neked adom az életemet."
-- A történet végét is megosztottam velük, ahogy az Úr Jézus megnyert, ahogy feltámadt a hit bennem, és ahogy eldőlt, hogy nem akarok többé Nélküle élni. És ahogy átadtam Neki az életemet.
-- A szemek... látnod kellett volna. Ezek tizenéves szemek voltak. A nagyok is, a kisebbek is... néztek, és fogadták az üzenetet. Lehetett látni, érezni és tapasztalni, hogy az Úr Jézust "vették" az én történetemből is. És az igeversből is, amire vissza-visszautaltam.
-- A végén itt is imádkoztunk, de nem őket kértem, hogy imádkozzanak velem, hanem én imádkoztam értük, és áldottam meg őket. (Mondtam, hogy személyes a válasz, ki-ki itt, vagy később, saját maga mondja el Neki, amit dönt, és ahogy Őt kéri, hogy legyen az Övé az élete. Ez itt jobb volt.)
A kiváltság hatalmas. Nem tudom elmondani mekkora nagy. Az Úr Jézus ott volt, a gyerekek hallgatták, nyitott szívvel, fogadták az üzenetet, és tudom, hogy az egész életükre vitték magukkal.
-- Gyönyörű a magvetés.
-- És gyönyörű adni az Igét, hogy az életük mélyen megváltozhasson, hogy lehessen mindenkor mélységes bizalom bennük a Megváltó, az ő Örökkévaló Istenük iránt.
-- Annyira csodálatos arra gondolni, hogy az IGE dolgozik bennük, s az Úr Jézus megmenti őket... mert ez a valóság.
2023. 11. 08.