Dallal a kórházi ágy mellett...
No, még egy dolog történt ma, amit nem szeretnék meg nem említeni, bármilyen késő is van... talán elmesélem holnap hajnalban videón is, ha bírom, de inkább leírom itt is, hogy el ne sikkadjon.
-- Van egy barátom, akit már 45 éve ismerek. Együtt voltunk katonák a Kalocsai Forradalmi Ezredben, előfelvételis állományban. Ő alul aludt az emeletes ágyon, én felül. Szalonnáját is megosztotta velem, kenyerével, s élményeink is közösek voltak.
-- Ő nem fordult el tőlem, amikor egy évre rá megtértem és újjászülettem az első év első félévi vizsgáit követően az ELTE ÁJTK hallgatójaként. Továbbra is barátom maradt, bár életét ő nem adta át az Úr Jézusnak.
-- 44 éve imádkozom érte, s én anyukám már korábban is imádkozott, hiszen ő már akkor is imádkozó életet élt, amikor mi katonák voltunk.
-- Anyukám már a mennyben van, de az imádságai nem hiábavalóak. Ő imádkozott barátom édesanyjáért is, akivel néha együtt jöttek le látogatni bennünket.
-- Az én anyukám nehezen tett bizonyságot szóban. De levélben annál inkább. Írt és imádkozott, imádkozott és írt... barátom édesanyjának is, néha.
Ma bent voltam a kórházban ennél az édesanyánál.
-- El kell mondjam, hogy ő mindig nagyon mélybe zárta gondolkodását Istennel kapcsolatban. Kedves volt, meg is hallgatott, de azt mondta: "Gyurikám, én ezt nem tudom elhinni." - és mosolygott, s zárt maradt.
-- Mindig megetetett, ha ott voltam, sőt, még összejövetelt is tarthattunk otthonában - barátom hívta meg zsidó vallású ismerőseit, hogy olvashassak nekik az Ó és az Újszövetségből, s ez az édesanya is mindig ott ült érdeklődve, s ellentmondva mindannak, amit olvastam.
-- Úgy tűnt, "ateista" - de valójában nem lehetett látni, tudni, mi van a szívében. Tudod, a Holocaust, az átélt borzalmak, a szülők, rokonok elvesztése, a szörnyű események, amikről hallott, egy mély visszatartást vittek véghez benne... és nem lehetett tudni, ott benn, a személyiség legmélyén mi zajlik.
--Ilyenkor az ember a hit által "mégis" szól, biztat, imádkozik, hív döntésre... de a gyümölcs... sokszor egyáltalán nem látható.
Nos, ahogy ma ott ültem az ágya mellett (a szobában még két korosztálybeli hölgy feküdt), már annak is örülni lehetett, hogy megismert.
-- Két stroke után, amúgy is négy év óta zajló demenciával... de megismert.
-- Én ráragyogtam, s örömömet fejeztem ki - és hirtelen megéreztem, ő nem fog válaszolgatni nekem, s ki tudja, mit tud felfogni. De abban a pillanatban megéreztem, tudtam, mit kell tennem. Panni dalát (vagyis az Úr Jézusét, amit Panni útján ajándékozott nekünk, a gyülekezetnek), kezdtem énekelni.
-- Csak annyit kérdeztem, ugye örül neki, ha éneklek, és pici, bizonytalan bólintása után "rázendítettem". Nem tudtam, nagyot hall-e, csak egyet tudtam, artikuláltan kell énekeljek, hogy értse a szövegét, és nem törődhetek azzal, a többi ágyon mit szólnak a betegek... (nem szóltak).
-- "Te vagy a világosság, nincs Benned semmi sötétség. Lelkem úgy vágyik Hozzád, hogy átjárja szívemet a fény. Mert Te jó vagy, és kegyelmes, azt akarom mindig lássalak Téged. Minden bűnöm, Uram, bocsásd meg, tisztíts meg és moss meg engem, kérlek! Tölts be élettel, teljes fényeddel, egész életem ragyogjon tőle. Tölts be Lelkeddel, minden erőddel, hogy mindig győztes legyek! Köszönöm, hogy így szeretsz! Ó-Ó-Ó Jézus. Tölts be élettel, teljes fényeddel, egész életem ragyogjon tőle. Tölts be Lelkeddel, minden erőddel, hogy mindig győztes legyek! Azt akarom, hogy így legyen. Ó-Ó-Ó Jézus..."
Énekeltem, csak énekeltem, néha rá nézve, néha az égbe... és láttam, átjárja. Eleinte nem tudta, mi történik, csak csodálkozott, majd pedig, (főleg ott, ahol a "minden bűnöm, Uram, bocsásd meg, tisztíts meg és moss meg engem kérlek" rész volt), becsukta szemét, majd kinyitotta, és könnyel voltak telve szemei... s csak nézett, és próbálta velem énekelni... illetve imádkozott...
--Nagyon, nagyon különleges volt.
-- Ahogy kétszer elénekeltem, és hozzá a refrént még vagy négyszer, utána imádkoztam... nem beszélgettem vele, hanem csak imádkoztam, és úgy mondtam, hogy utánam mondhassa... mert mondta.
-- Nagyon, nagyon, nagyon érdekes volt - és nagyon értékes.
-- Soha, eddig még soha nem nyílt meg így, még soha nem nyitotta meg a szívét, a száját, még nem szólította meg az Urat... s a végén (eleinte óvatos voltam, a két másik hölgyre tekintettel is, és "csak Úrnak" mondtam az Urat, de a végén) már Úr Jézusról beszéltem, és a megváltásról, és ezért adtunk hálát.
-- Legalább négyszer, vagy többször ismételtem a befogadó imádságot, és mondtuk ki, hogy köszönjük, és hogy szükségünk van Őreá, az Úr Jézusra, a megváltásra, a bűnbocsánatra...
Semmit nem tudok a titkokból, amik ott bent történtek. Egyetlen egyet tudok: történtek...
-- Amikor barátom megérkezett, látta édesanyja arcán, hogy történtek...
-- Rákérdezett, hogy miről beszélgettünk, s mondtam, énekeltem, és imádkoztunk (el kell mondjam, hogy voltak évek, amikor barátom nem engedte, hogy felhívjam édesanyját, mert úgy gondolta, hogy "csak megzavarnám", és "terhére lennék"... én könyörögtem, mondtam, hogy felelősséget érzek érte, és szükséges lenne, hogy beszélgethessek vele, de azt gondolta, hogy ezt inkább csak "én érzem", és az édesanyát zavarnám ezzel a törekvéssel... és nekem tiszteletben kellett tartanom... időről-időre felhívogattam azért barátomat, és kérleltem, de éveken át nem lehetett odamennem az édesanyához).
-- S most, ahogy elmondtam, mi történt, barátom örült neki. Egyértelműen. S csodálkozott. Csodálkozott, hogy édesanyja milyen mélyen megnyílt, és mennyire átjárta, ami történt.
-- Én is. Csodálkoztam, pontosabban: csodáltam az urat, Aki szerette ezt az édesanyát, megszületése óta, és évtizedek óta, amióta én megtértem, általam biztos, hogy hívogatta, s az én anyukám által is hívogatta... de mindig ellenállásban ütközött. Világos, vitatkozó, elutasító, "ateista jellegű", vagy nagyon mélyre visszazárt érdeklődésű ellenállásba... de most... most kinyílt valami csodálatos kapu a szíven. ?
Egy gyönyörű dal, ami saját maga végzi a munkát... s a Szentlélek, Aki a dal útján végzi a maga munkáját... s a megnyílt szív, ami nem ért, talán, de érez, és válaszol, s megnyílik mélyen...
-- Uram, köszönöm. Köszönöm a Te végtelen türelmedet, szeretetedet, és köszönöm a mennyei ötletet, a mennyei megoldást, ami odahozta ezt a drága édesanyát a Te közelségedbe. Köszönöm, hogy Te a szívével beszélsz, ha az értelme nem működik jelenleg, és meg tudod találni őt, meg tudod érinteni, el tudod érni őt, és most is, továbbra is beszélgetsz vele. Köszönöm, hogy rácsodálkozott, hogy Te ott vagy, amikor mondtam neki, hogy Te feltámadtál, élsz, és ott vagy, személyesen, akkor rácsodálkozott, egyszerűen átjárta, hogy ez igaz, és hogy ez milyen nagyszerű dolog, és így szólított meg... mint egy kisgyermek. Köszönöm, hogy Te munkáltad ki ezt, és munkálod mindenkiben, akit odateszünk Eléd, és akiért imádkozunk, könyörgünk Előtted. Ámen.
Igen. Így történt. Amikor mondtam neki, hogy Jézus Krisztus itt van, csodálkozott... hogyan? Komolyan mondom? S mondtam: igen. Itt van. Mert Ő feltámadt és él. És megérezte, hogy ez tény, abból, ahogy mondtam, vagyis inkább, a Szentlélek miatt, Aki ezt a tényt valóságossá tette előtte, és azt mondta, hogy: "Ez csodálatos!" - és ízlelgette magában, hogy "itt van"... és én imádkoztam ekkor, az ő szavaival, befogadó imádságot, és ő mondta, próbálta utánam mondani...
Uram, köszönöm valóságos jelenlétedet. És amit tettél... s amit most is teszel. Ámen.
Még annyit, hogy amikor hátratekintettem, éneklés után, a hölgyek feküdtek az ágyukban, csukott szemmel, úgy tűnt, mintha aludnának. (Nem sokat nézelődtem, csak rájuk pillantottam...)
-- De később, ahogy mentünk el, barátommal, láttam, hogy az egyik ágy üres, a másikban a hölgy olvas valamit. Rákérdeztem, mit olvas. Mutatta. De nem volt kedves. Sőt, kifejezetten idegenkedést éreztem (amit át lehet törni szeretettel, pontosan ezt lehet tenni és kell is - bár most indultunk, de éreztem, ha visszajövök, áttöröm, és meghódítom ezt a hölgyet is...).
-- Nem szabad elfeledni, hogy ez "zsidó kórház" volt, ahol mindenki izraelita vallású, vagy legalábbis ilyen hátterű - ilyen betegek kerülnek ide, jobbára.
-- Amúgy nagyszerű kórház, tiszta, kulturált - de, amit én énekeltem, főleg, amit imádkoztunk, itt kiverhette a biztosítékot. Legalábbis a két hölgynél - mert ápoló, orvos nem volt benn, és látogatók sem - kiverhette. Talán innen fakadt az idegenkedés. De azért megmutatta a könyvet, Rejtő Jenőt olvasott, én rákérdeztem, szokott-e kacagni rajta - de mondta, hogy nem. Nagyon komolyan mondta.
-- A folyosón viszont ránk köszönt a másik betegtárs, az üres ágy "gazdája". Megköszönte az éneket, és elragadtatottan mondta, mennyire jól esett neki, őt is mennyire megérintette. S csillogó szeme végig engem nézett, s el sem akart engedni bennünket...
-- Uram, ezt is köszönöm, a titokban végzett munkát, az imádságot követő, dicsőítést követő nyitottságot, megérintést, amit Te tettél... Te végeztél. Köszönöm, hogy kerested, keresed őket, és megmented őket. Ámen.
Ugye, jó, hogy nem vittem el, hanem elmeséltem gyorsan, még frissiben, ahogy történt?