Egyszer megmásztuk a Naszályt. Aki megtette, tudja, milyen. Magas domb - mert, hogy 1000 m-t nem ér el – kaptatóval. Volt velünk egy tizenkét éves kislány. Nagyon nehezen bírta. Nem volt mögötte szülői biztatás sem, hosszú évek óta. Közösségünk volt a „szülője”, a barátja, mi voltunk, akik az Úr Jézust képviseltük élete felé. Szerettük, és persze a tinikéink néha összekaptak vele. De a Naszály tövében minden egy irányba összpontosult. Ezt meg kell mászni, más irányba megyünk utána tovább, nincs olyan, hogy itt maradsz a tövében. Gyerünk. És nekiindultunk. A tinik egy része előreszáguldott, és a hódítás mámorában megszerezte a győzelmet. Persze nekik sem volt könnyű, jól kifáradtak mindannyian. Ez a kislány pedig az utóvéd csapattal küzdötte meg a magasságot. Lajos barátom ott maradt mellette Péterrel, és hol húzták, hol tolták, de felsegítették végül őt is a magaslatra. És akkor... nos, ez a kislány váltig állította, hogy nem bírja a mélységet, a magasságot, tériszonya van... de a Naszály tetején áll egy kilátó. Amolyan vaslétrás, nem mindenkiben bizalmat keltő építmény. S a (győztes) kislány, fogta, és szintről-szintre megharcolta, végigmászta a létrákat... ha már fent volt a csúcson, látni akarta, mit hódított meg. És végül fent volt a legfelső szinten. S körbenézett. Egész a Felvidékig, és minden irányban, hatalmas kilátás tárult eléje. Gyönyörű volt. Én sem bírtam lejönni onnan, annyira szép volt minden – de ő... hát, ő egész a továbbindulásunkig ott maradt. Még a kaja sem tudta levonzani őt, egész a legutolsó pillanatig, (ha jól emlékszem), mert nem tudott betelni a látvánnyal és a győzelem mámorával. Sikerült. Megmászta. Fent volt az ő „magas helyein”, és ez egy egész életre beég az ember bensőjébe. És mindenkor jelezni fogja neki: sikerülhet, neked is sikerülhet, és ha rajta leszel, sikerülni fog, és győzni fogsz. Jézussal nem lehetetlen neked semmi.
„Olyanná teszi lábamat, mint a szarvasé, és az én magas helyeimre állít engem.” Zsoltárok 18, 34