Tegnap két telefonszerelővel találkoztam a Sorsfordító Könyvesboltban. Vártam őket, egy új tarifacsomag kapcsán intézték a telefon beállítását. De nem akkor jöttek, amikorra megbeszéltük. Elmentem máshová, s innen jöttem vissza, amikor megjöttek ők is.
- A földön ülve találtam őket. Én is lekucorodtam hát hozzájuk. Míg a kütyüket állítgatták, beszélgetni próbáltam velük. Végülis kikötöttünk a 80-as éveknél. Akkor az emberek még jobbak voltak, mint most. Akkor még nem ez a miniszerelnök volt a vezetésben. Akkor minden más volt.
- De ez nem szelíden hangzott el. Sőt mintha "sikerült volna" megnyitni valami keserű méregzsákot, amiből elkezdett kiömleni a belső tartalom.
- Tudod, én nem szeretek politizálni. Van véleményem, de nem akarom, hogy amit én gondolok, elválasszon az emberektől. Főleg nem azon a területen, ami a legfontosabb az emberi életben. Az Evangélium, a megváltás területén. Úgyhogy hallgattam ezt a kedves embert, aki most egyáltalán nem kedvesen beszélt.
- A kijárat felé haladva - látták ők, hogy milyen helyen vannak, látták, látniuk kellett a könyvespolcokat, teli életteli könyvkínálattal, tudták, milyen név alatt írtam alá a papírjukat (Gyülekezet), mindent tudtak, de ez a jóember csak mondta, mondta, mondta... Ica közben csöndben jelezte, hogy ott van két db. "Kés és kereszt" c. könyv, adjam nekik oda. Én jeleztem - szintén csöndben - hogy most nem... nem alkalmas. Arra gondoltam, természetesen, hogy "olaj lehet a tűzre", és nem szerettem volna, ha ez a két könyv rossz sorsra jut a következő utcasarkon, a legelső szemetesedénynél.
- Mondták, mondták, mondták (pontosabban, az egyikük - a másik férfi csak hallgatott, teljes csöndben volt, kicsit el is fordította az arcát... Lehet, hogy más volt a véleménye?) - hogy milyen érdekes, hogy akik Istenről beszélnek, azok a leggonoszabbak. Akik vallásosak - s jelezte két keze összetartásával - azoktól kapják a legtöbb rosszat. Persze én próbáltam konkretizálni. Kértem, mondjon el csak egyet is a "gonoszságok" közül. (Magamban pedig tudtam, hogy sokszor a szemeket változtatja az ellenség, és olyannak tünteti fel a másikat, mintha az lenne rossz...). De nem kaptam egyetlen konkrétumot sem.
- Viszont újra és újra elhangzott, egyre erőteljesebben, hogy "egyetlen egy sincs a vallásosok közt, aki ne ilyen lenne". Mire gyorsan megkérdeztem, hogy talán nincs kivétel sem? De igen, biztos van, csak ő nem találkozott vele. Azután ránézett Icára, a mi végtelen kedves, irgalmas szívű munkatársunkra a Sorsfordító Könyvesboltban - s mintha egy árnyalatnyi kedvesség suhant volna át az arcán - kivéve őt. Mármint Icát.
- Megragadtam ezt a szót. S azt mondtam neki: ezek szerint ön valójában hitelességre vágyik, arra, hogy hitelt érdemlő legyen a keresztények élete, akikkel találkozik. De, ha egyetlen egyet is látott már - s utána hozzátettem, hogy én is idetartozom, nem csak Ica (s erre nem tudott mit mondani, mert érezte, hogy szeretjük, hogy nem ugrunk a sértéseire, sőt, meghallgatjuk, sőt, együtt érzünk vele) - akkor mégis csak létezik ilyen... S ha létezik, akkor már lehet más is, mint amit eddig tapasztalt.
- Az az igazság, hogy az Úr szeretete és jelenléte úgy megnyugodhatott Icán, s talán az egész Könyvesbolton, hogy ez a korábban egyre vadabbul beszélő ember elkezdett csendesedni. Nagyon érdekes volt látni. Elkezdett már kicsit meg is hallgatni engem. És nem léptek ki az ajtón, bár két méter sem választotta el őket tőle, hanem valahogy megnyíltak. Érdekes volt, és izgalmas.
- Meddig lehet így elmenni. Én az Igét idéztem neki, a
Máté 24, 12-ből: "És mivelhogy a gonoszság megsokasodik, a szeretet sokakban meghidegül."
S jeleztem neki, hogy mindannyian vágyunk a szeretetre, s ennek hiányától szenvedünk. Azt is mondtam neki, hogy ennek nem kell így lennie... És utaltam arra, hogy van keresztény közösség, s talán a megváltásra is... Erre már nem emlékszem. Egy viszont biztos.
- Felvázoltam elé, hogy nemrég újra kiadták azt a könyvet, ami 40 évvel ez előtt a kedvencem volt, s ami egy igazán hiteles ember életével kapcsolatos. S még néhány mondatot mondtam a "Kés és kereszt" c. könyvről. Ica már hozta is. Odatettem eléjük, mindkettejük elé. Mindketten átvették, és látszott, hogy az én korábban vadóc, de már megszelídülőben lévő emberem "gusztálja" ezt a szép kiadást. Belelapozott, ott előttünk. Látszott rajta, hogy talán ez a példány most nem fogja a szemetesben végezni. Úgyhogy megnyugodva hagytuk ott nála, náluk. S elmentek.
- Mi pedig összenéztünk Icával, és gyönyörködtünk az Úrban, Aki a legvadabbakat is meg tudja szelídíteni. És becserkészi őket. Egész a megmentésükig.
Uram, ezt kérjük. Ennek a két embernek a megmenekülését. Azt, hogy Nálad találják meg azt, amit ebben a világban, az emberektől nem kapnak meg. És utána tudják ők is adni, amire nekik is szükségük lett volna. Ezt a csodát kérjük. És köszönöm Uram, hogy Te ilyen csodálatos vagy, megszelídítő Megváltó. Ámen.
"Az embernek minden útja igaz a maga szemei előtt; de a szívek vizsgálója az Úr." Példabeszék 21, 2