Hallgatjátok...
"Miért nem értitek az én beszédemet? Mert nem hallgatjátok az én szómat." (János 8, 43.) - mondta az Úr Jézus... és én annyit gondolkodtam erről.
-- Hát ott álltak és hallgatták. Hallották a szavait. Megértették, sok ponton, ellene is mondtak, vitatták is, amit mondott. A szavakat értették. De valamit mégsem.
-- Éveken át hallgattam én is, hétvégéről-hétvégére. Gyermekként is, vitt édesanyám, megtért lelkipásztort hallgattam, és tizenévesként is, konfirmációs oktatáson is... volt, amit megértettem. A példák tetszettek. El is vittem belőlük néhányat. De mindig úgy hallgattam, hogy "egy határig"... ameddig nem "sértette" az én "egyediségemet", vagy "önjogúságomat". Azt, amihez nekem "jogom van". Hm... hallottam, hallgattam, és mégsem.
-- Egy nap szerettem volna megérteni. Megérteni, hogy van-e személyesen, nekem mondanivalója. Akar-e velem, személyesen velem valamit. Tényleg olyan-e, mint amilyennek mondják. Tényleg szeret-e, személyesen, és van-e terve velem... s elkezdtem kérdezni. A szó szoros értelmében. Napról-napra. S mondtam Neki, hogy ha meggyőz, Övé az életem... s komolyan gondoltam.
-- Várni kellett... nem azonnal győzött meg. Mondhatnám azt is, hogy Neki is várnia kellett rám - most nekem is várnom kellett... de a dolog nem ilyen egyszerű. Szerintem egyszerűen bölcs volt, tudta, hogy az ember lelkének vannak mélységei, és ha egészen mélyről, onnan legbelülről, ahol a személyiségének legmélye lakik, jön a kérés, a kérdés, a vágyakozás, és ha "ott benn", mélyen kap választ, akkor lesz a döntés is mély, maradandó, egész életet átformáló.
-- Meggyőzött. 20 éves voltam. És elkezdtem "megérteni" az Ő beszédét. Mert elkezdtem "hallgatni" az Ő szavát. Fenntartás nélkül. Hallgatni - odaadva rá a figyelmemet, a fülemet, a gondolataimat, a jövőmet, a terveimet - hozzáigazítani, amit addig megértettem, és ezzel Őhozzá igazítani mindent. Legalábbis ezzel a készséggel kezdtem el hallgatni Őt.
-- S ez azóta is így van. Ha ezt teszem - megértem. Lehet, hogy egy idő eltelik. Nem baj. Ő a bölcs, Ő tudja, mit, hogyan juttat el hozzám - egy biztos: vágyom rá, hogy megértsem Őt. S ezért hallgatom... igyekszem hallgatni. S Ő itt van, nem dobott el, nem vet el, nem vet meg, nem néz le (emberek tehetik, Ő nem teszi), hanem mindig ott van, és szól... az Övé vagyok, s Ő nem un rám, nem tekint játékszernek, hanem komolyan veszi az életemet. Ezt is Ő mondta - és mondja. ("Ha ti megmaradtok az én beszédemben, bizonnyal az én tanítványaim vagytok. És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket." János 8, 31-32.) Újra és újra is.
-- Vágynék rá, hogy sokan, sokan értsék meg Őt. Volt osztálytársaim, ismerőseim, akik környezetemben még nem értik... mi kellett ahhoz, hogy én elkezdjem hallgatni Őt? Ő is akarta... (mindvégig akarta) és anyukám is imádkozott értem. Imaközösségével együtt. A tizenéves, kalandkedvelő, lázadó fiúért... "beimádkozott" az Ő országába... most erre tudok gondolni. Így kezdik el hallgatni Őt az emberek... imádságra fel, bátor és hűséges testvéreim.
Uram, köszönöm, hogy megnyertél. Eljött az idő, hogy megnyertél, hogy hallgassalak. És megadhattad és megadod a megértést is. Köszönöm az imádkozókat. Azokat akik most is imádkoznak. S a korábbiakat is. Köszönöm az imádságokat. Hogy nem múlnak el nyomtalanul, nem hiábavalók, hanem jelentőségük van. Megmaradnak Előtted. Megígérted. "És ha tudjuk, hogy meghallgat bennünket, akármit kérünk, tudjuk, hogy megvannak a kéréseink, amelyeket kértünk Őtőle." (1János 5, 15.) Köszönöm, hogy most is megnyersz, hogy hallgassalak. És megértselek. Ámen.
2024. Május 10.