A valóságnak több oldala van...
Az emberek szeretik, ha nem vagyunk egyoldalúak. És ezt tartják hitelesnek.
-- És oké, én is szeretem, amikor meglátom, hogy sok öröm és erő, sok győzelem és kibontakozás mögött munka (is) van, és harcok (is) vannak, és szenvedés is van, és sok-sok idő is van, és olyasmi, ami nem látszik meg elsőre...
-- Szeretem, ahogy egy-egy missziói bevetésről, vagy misszionáriusi életről, egy-egy hithősről megláthatom, mi minden van a háttérben... mert én is "benne vagyok", és sokszor kell "újrakezdenem", sokszor van "újra tervezés", és várakozás, és kudarc, vagy legalábbis olyan helyzet, ami elsőre "kudarcnak" tűnik. Ami nem baj, ha van továbblépés, van korrekció, de szeretem látni, hogy mások egy-egy ilyen helyzetet hogy éltek át, hogyan harcoltak végig, s hogyan győztek végül.
-- Nem minden életrajzi beszámoló beszél ilyesmikről is... és nem minden üzenetből jön ez elő - de ha van ilyen, ha lehet látni, áldásul szolgál.
1./ Egyfelől a miénk az örökség! Ez az "egyik oldal".
-- A miénk a fiúság, mivel meg vagyunk váltva, és mivel fiak vagyunk, a miénk az örökség is.
-- Jézus Krisztus örököstársai vagyunk. És a Szentlélekkel együtt, hatalmas dolgokat örököltünk, amikben járhatunk, amikkel élhetünk, napról-napra.
-- Isten békessége, öröme, az Úr ereje, az Ő ajándékai, vezetése, Szent Szellemének gyümölcsei, azok minden részlete, a jellemünk átformálódása, a feltámadás ereje és ennek munkája, az Úr Jézus Krisztus hatalma, győzelme, ahogy fölé helyezett bennünket az ellenségnek, és az ellenség munkáinak, az imameghallgatás, az ígéretek... ezek mind, mind az örökségünk részei, amikkel élhetünk, hiszen az örökség megnyílt az Isten Fiának halálával... az "Elvégeztetett!"-el.
2./ És másfelől itt élünk ezzel az örökséggel, ezek között a körülmények között, amikben vagyunk, mindennapi "hit-harci-helyzetekben", amikor azon fog múlni a jövő, a megoldás, hogy megszületik-e a hit, é megszólal-e a hit, és előjöhet-e a hit munkája, gyümölcse. Pontosan ezek között a körülmények között, amikben vagyunk...
Ez a másik oldal...
3./ Eszembe jut, ahogy tegnap jártunk a kórházmisszióban. Igazán emlékezetes nap volt. Több oldalról is. (A valóság "több oldaláról" is...)
Az Úr mindenképpen ott volt velünk...
4./ Már régebb óta nem jutottam be, úgyhogy most, amint bementünk Attilával, imádkoztunk az aulában egy padon. Kértük, hogy az Úr hozza elénk, akiknek szükségük van a mennyei üzenetre, ahol Ő készített el beszélgetést, és hogy a megfelelő szavakat megkapjuk, és a bátorságot, az erőt, a bölcsességet ahhoz, hogy megfelelően cselekedjünk.
-- Épp befejeztük az imádságot, amikor Attila egy régi gyülekezeti ismerőst látott igyekezni a lift felé. Rákiáltott, köszöntötte, s örömmel bemutatott engem is, de a férfi nem nagyon tudott mosolyogni. Nem örült neki, hogy Attila egy másik gyülekezethez tartozóval jár ide szolgálni. Rá is kérdeztem, ahogy ezt megéreztem, hogy ugye nem baj, hogy én nem xy gyülekezethez tartozom... a testvér (amúgy híres, sokfelé ismert névvel rendelkező testvér) kényszeredetten mondta, hogy nem... hát, igen, mit is mondhatott volna...
-- No, mindegy... kis feszengés után - én nem feszengtem, hanem örültem, hogy látom ezt a testvért is "élőben" - miután kiléptünk a liftből, ugyanazon az emeleten, már engedtük is útjára... ők egy másik részlegre tartottak...
-- Mi pedig, Attilával, beléptünk az első kórterembe.
-- Mindössze ketten feküdtek ott éppen, s ahhoz léptünk, akivel úgy tűnt, lehet beszélgetni. Aki ébren volt, aki magánál volt, s aki ránk is nézett, ahogy beléptünk a kórterembe.
a./ Gyulának hívták. Játszott a tabletjén. Mellette finoman szólt a rádiója. De nem akart beszélgetni.
-- Persze úgy nyitottam, hogy szívesen imádkozunk azokért, akik szeretnék, s ez a kezdés magában hordozza a lehetőséget, hogy akikben előítélet van, vagy rossz tapasztalatok dolgoznak, elutasítanak.
-- De Gyula nem volt durva. Azonban arcán megláttam egy pillanat alatt a végigsuhanó árnyat, s utána hiába érdeklődtem a játékról, amivel játszott, a betegségéről, amiből gyógyult, már küldött is át a másik ágyhoz, hogy "ott nagyobb szükség van ránk".
-- Valóban így nézett ki - Lászlóról már lemondtak, ahogy Gyula bemutatta őt. (Azt, hogy László, a karszalagról olvastuk le, Gyula nem tudta hogy hívják, mert már eleve ilyen állapotban érkezett. Nem volt magánál.)
-- "A cuccait is hazavitték" - mesélte Gyula (s ilyenkor mindig gondolok rá, hogy a szörnyű részleteket sokszor azok szokták ecsetelni, akiknek nehezükre esik feldolgozni ezt - s Gyulának sem lehetett egyszerű, itt fekszik már egy hete, reménykedik, hogy hatni fog a gyógyszer, és nem hal meg itt a kórteremben, s most mellé hoznak egy haldoklót... akiről annyira lemondtak, hogy már a holmijait is hazavitték.).
-- "Behozták a mentősök, s már jött is egy hozzátartozó, s vitte is haza a holmiját. Nem adnak neki semmi reményt." - fejezte be Gyula, s még egyszer hozzátette, hogy ott lenne ránk igazán szükség.
-- A szónak engedtünk, s mivel Gyula még azt sem igényelte, hogy megáldjam, átléptünk a szomszéd ágyhoz.
b./ Laci bácsi nem nyitotta ki a szemét. Minden lélegzetért küzdött, a szíve szinte szemmel láthatóan vert, szája kiszáradva, nyitottan, karjában infúzió. Mit tudsz tenni, amikor ilyen ágy mellett állsz?
-- Az első, hogy nem úgy gondolod, hogy "nincs értelme itt már semminek", mert tudod, hogy az Úr Jézus aa./ nem véletlenül hozott ide, bb./ itt van veled, és cc./ Neki minden lehetséges, tehát dd./ az Ő lehetőségeiben gondolkodsz!
-- A második, hogy a szavadnak van jelentősége, az Úr hatalmat adott, és amit mondasz, egy haldokló is meghallhatja (ki tudja, mit hall ő, és mire reagál - sokan a kómában fekvőkről is úgy gondolják, semmit nem hallanak, míg, amikor visszajön valaki egy ilyen állapotból, van, hogy beszámol arról, hogy mindent hallott, csak reagálni nem tudott... ki tudja, mit hallhat egy haldokló, s mire lehet szüksége). Ezért szóltam.
-- Imádkoztam is, és beszéltem Laci bácsihoz, és lerögzítettem az igazságot.
-- A megmentés üzenetét, a döntést, amit neki kell meghoznia, és könyörögtem azért is az Úrhoz, hogy bocsásson meg Laci bácsinak mindenért, amit most nem tud megvallani Őelőtte. Ahogy Őelé áll, ahogy Ővele fog találkozni a halálban, a jó döntést hozza meg... (arra gondolok, hogy a halál egy folyamat, bár mi egy pontnak érzékeljük itt a földön, de a folyamat során még van találkozás is, vagyis lehet, és lehet még talán döntés is, amit mi már itt, a földön, nem érzékelünk - ezért imádkoztam).
-- Utána Attilát kértem, ő is megáldotta Laci bácsit, és hálás voltam, mert ahogy közben a szomszéd ágyon fekvő Gyulára néztem, láttam, hogy NEM játszik, letette már a tabletet, és csak néz maga elé... (szerintem ha akarta, ha nem, hallotta, amit mondtunk - és én direkt ezért is mondtam el olyan világosan az Evangéliumot... nem csak Laci bácsiért, hanem Gyuláért is). --Majd, láttam, hogy felhúzza a takaróját, lecsukja a szemét, és lassan elalszik. Nem kért további imádságot...
c./ Amikor Laci bácsitól búcsút vettünk, s felmértük, hogy Gyula aludni fog, indultunk volna a következő kórterembe, de belépett Ferenc.
-- Nos, őróla is beszélt pár perccel ez előtt Gyula, amikor elmondta, hogy ebből a kórteremből - Laci bácsin kívül - mindenki készül haza... másik két betegtársának már mondták is, hogy mehetnek, de valahogy mindig hosszabbra nyúlik az ittlétük, mindig találnak még valamit.
-- Tehát Ferenc is így van. Nos, így szólítottam meg őt, s így kezdtünk beszélgetésbe. (Attila közben tovább indult, hogy minél több helyre eljuthassunk.)
-- Ferenc, saját bevallása szerint, még nem látott olyat, aki a hitről beszélt neki, és ne lett volna képmutató. Gyerekkoráról kérdeztem - reméltem, talán volt egy szép karácsonya, vagy egy drága nagymamája, aki beszélt neki Jézusról - de semmi... semmi. Csak egy szörnyű református lelkész, akit "utált az egész falu", mert "erőszakos volt"... hm. Nehéz ezt így kívülről megítélni. De sem szülei, sem nagyszülei...
-- Ferenc nem tudott visszaemlékezni senkire, aki Jézusról beszélt volna neki. És - az volt a helyzet, hogy - most sem akarta hallani a megmentés üzenetét. Bár nagyon igyekeztem alkalmazkodni, ügyesen beszélgetni, mindent megragadni, hogy még egy picit lehessen folytatni, de Ferenc felkelt, és elindult kávézni. Én persze engedtem.
-- Még, a búcsúzásnál, említettem, hogy egy olvasnivalót itt hagyok neki - s ezt el is fogadta. "A kis csavargó" c. füzetet kapta ajándékba. Odatettem asztalkája sarkára.
-- Ennyit tudtam tenni... ez a szoba így nézett ki. Egy elaludt, egy kiment kávézni - egyedül azzal tudtunk "beszélni", aki nem volt öntudatánál. ?
-- S ahogy mentem tovább, sem változott a helyzet. Mintha a hitetlenség, az érdektelenség, az elutasítás és keserűség szelleme lengte volna be ma ezt az osztályt. Én legalábbis így éreztem... ?
-- Pedig mi imádkoztunk. Úgyhogy nem adtam fel.
d./ Ahogy tovább mentem, kórteremről-kórteremre, még két elutasítást kaptam, az egyik olyan durva volt, hogy alig kaptam levegőt.
-- Csak annyit tudtam mondani ennek a férfinek, (aki amúgy nagyon szépen felöltözve, csinos pizsamában, katéter nélkül, oldalán feküdt, s elsőre értelmesen nézett rám, csak amikor meghallotta, hogy beszélgetni, és ha gondolja, imádkozni jöttem, akkor lett dühössé - de akkor nagyon), hogy "gyógyulást kívánok". Ezt megköszönte. De amit előtte mondott, az tényleg durva volt... valami ilyesmi is közé szorult: "Hagyjon engem békén! Ne kínozzon már!" (Egy szóval sem tettem... talán, pusztán a jelenlétem jelentett gyötrelmet számára... vagy valakik számára, akik igazából gyötörték őt... de most nem lehetett mást tenni. Mentem, szeretettel.)
e./ Végül egy hölgyet szólítottam meg. Anna néni kint ült a folyosón, udvariasan, a látogatási időben magára hagyva a házaspárt, akik odabent, a kórteremben beszélgettek. Kedves volt, de kicsit érdektelen, s fáradt.
-- Hát, sok mindenről beszélgettünk - a nevén elkezdve, Juhász Gyulát idézve, gyógyulásáról, korábbi, nyugdíjas kora előtti munkájáról, és amiről még lehetett.
-- Ő megengedte, hogy imádkozzunk. Meg is tettem. És láthatólag jól is esett neki. Végül egy EFO Újszövetséggel ajándékoztam meg, és egy Mai Igével. Úgy tűnt, olvasni is fogja.
-- Amikor elfáradt, továbbléptem. Attilát kerestem, s mivel nem találtam, fel is hívtam telefonon. Az utolsó kórteremben hosszan beszélgetett egy hölggyel, pontosabban kettővel is, egymás után. Elbúcsúztam, mert az idő eltelt, és úgy éreztem, "ennyi volt itt, mára"... s indulni kellett amúgy a bibliaiskolára is. Új és érdekes kezdés - Zoom-iskola, Római levél... kíváncsi voltam, hogy fog működni.
Attila még maradt. S ahogy ma beszélgettünk, csodálatos tapasztalatai voltak.
-- Milyen érdekes - én a sivatagot járom, ő pedig a bőtermő, csodás vidéket. Ez a valóság "két oldala"...
-- Attilát érezhető áldás kísérte, ahogy, szerintem velem is ott volt, egyszerűen azért, mert kértük, mert az Úr velünk volt és van minden nap, minden helyzetben, és mert az Ige nem tér vissza üresen, hanem elvégzi mindazt, amiért ki lett küldve.
Az előbb a./-g./-ig a valóság "másik" oldalát mutattam be, amiben azért ott az áldás, bármin megyünk is át, de most, jöjjön a "valóság 'egyik' oldala", amihez nincs hasonló, ami az Isten országának hatalmas működését jelenti.
f./ Attila meséli: az egyik hölgy ukrán volt. Angéla. (Attila a nevéről is beszélt vele - angyalt jelent.) Angéla ortodox vallású. 30 éve lakik már itt Magyarországon, jól beszélt magyarul. Ahogy Attilával beszélgettek, itta az Igét. Világossá vált előtte, más az, hogy vallásos valaki, és más az, ha hitre jut. Dönteni akart. El akarta fogadni az Urat. Be is fogadta. Egy órát beszélgettek Attilával. Áldás lett számára, hogy találkoztak.
g./ A másik hölgy Zsófia volt. Ő is megnyílt. Elmesélte, hogy őt elhagyta mindenki, annyira ki van idegileg, hogy senkivel nem tud kommunikálni. Hogy miért?
-- Volt egy húga, s neki egy vőlegénye, aki rendrőtiszt volt. Ez a férfi 1974-ben a lakásban bolondozott, és elsült a pisztolya, (soha ne játssz éles fegyverrel!) - s Zsófia három éves kislánya meghalt. Azóta hordozta ezt magában. Képtelenné vált bárkivel is kommunikálni... de...
-- Ahogy Attila beszélt a 8. Zsoltár alapján vele, arról, hogy az Úrnak gondja van az emberekre, hogy az ember uralmat kapott - s hogy a Megváltó azért jött, hogy ezt az állapotot helyreállítsa, valami megragadta Zsófiát. Attila elmondta azt is, hogy az Úr képessé tesz arra, hogy még az ilyen rettenetes állapoton, még az ilyen szörnyű gondolatokon is uralkodni tudjunk. (Olvasd el így a Zsoltárok 8-at.)
-- Ahogy ezt hallotta, Zsófiának kisimult az arca, hálás lett, és befogadta az Úr Jézust is... ott, helyben.
-- 49 évig képtelen volt kommunikálni, teljes kiborulásban élt - s most egy vadonat új életet kapott... s ez annyira természetfeletti jelenség volt, mesélte Attila, látni kellett volna, ahogy az arca megváltozott, s elkezdett fényleni. Még azt is kimondta, hogy rendezni fogja a kapcsolatokat - s innentől lett értelme az életének. 49 évig hordozta magában ezt a szörnyűséget, s most, a kórházi ágyon, kisimult a lelke... s megragadta Jézust, és megragadta a jövőt.
5./ Hát, így teljes a kép. A "valóság mindkét oldala", az is, amikor nem annyira látszik, hogy "áldás van rajtad", és amikor letagadhatatlan...
-- „Este bánat száll be hozzánk, reggelre öröm...” Zsoltárok 30, 6.
-- Áldás, áldás, áldás reád, testvérem, akárhol jársz is most, akármiben vagy is most, akármi előtt állsz is most, a valóság a Krisztusé, s az örökségeddel most, itt, ebben a világban élhetsz, és élsz is, a hit által. Ámen. Ámen. Ámen.