Isten munkája "piciben"...
1./ Szeretem, amikor az Úr Jézus arról beszél, hogy mi "mozdítja" Őt...
-- János 4, 34: „Az én eledelem az, hogy Annak akaratát cselekedjem, Aki elküldött engem, és az Ő dolgát (munkáját) elvégezzem.”
-- János 17, 4: „Én dicsőítettelek e földön, elvégeztem a munkát, amelyet rám bíztál (didómi – adtál nekem), hogy végezzem azt...”
-- A munka elvégzése – Isten megdicsőítése volt... a bizalommal nem élünk vissza, hanem betöltjük a megbízatást...
-- Mennyire, de mennyire összekapcsolódik Isten munkája, az Ő megdicsőítésével. (Hanyagul, önző módon, másokra hárítva a felelősséget nem végezhetjük el, és így nem is dicsőítjük meg Őt. Hiába, amit a szájával mond az ember...)
2./ Az Isten munkáját megbecsüljük.
-- Őt Magát is ezzel.
-- Ha Őt nem, akkor munkáját sem...
-- Az Isten munkája nem csak „nagyban” végződik, hanem „piciben” is, itt, a mi hétköznapjainkban, miáltalunk. Amikor a szeretteinkkel vagyunk, amikor házimunkát végzünk, tanulunk, vizsgázunk, munkánkat végezzük, kapcsolatban vagyunk környezetünkkel, szomszédainkkal, még amikor a „nem-szeretem-dolgokat” végezzük is... amikor a határidőkön túl vagyunk, izgulunk, stb.
3./ Egy rövid példa:
Ma, amikor a Lidl-be is be kellett mennem, miután az órást is megjártam, és már jócskán készülnöm kellett volna az esti Római levél bibliaiskolára, s gyorsan beraktam mindent a kosárba, s siettem a pénztárhoz, egyszerre észrevettem azt a pénztáros hölgyet, aki a múltkor is panaszkodott a vevőkre, és akinek jobbára rossz kedve van... (alig bírtam őt akkor valahogy kicsit felvidítani és biztatni... már nem emlékszem a bizonyságtételre, amit mondtam neki, vagy adtam neki talán valamit, ajándékba? - egy biztos, most már van köztünk egy "cinkos" ismeret, ő tudja, hogy mindig megköszönöm, hogy "ők vannak nekünk", hogy ők "értünk vannak itt", és mi "hálásak vagyunk értük").
-- De most, amint megláttam, épp odajött hozzá egy kolléganője, a váltópénzekkel s nagy pénzesládájával, hogy beálljon a mellette levő pénztárba. Rákérdezett, „hogy van”, mire ez az új (általam még nem látott) kolléganő, a maga érdekes frizurájával, hátra felé kiálló kék hajával, elpanaszolta, hogy nagyon rosszul volt, egész teste fájt... a rosszkedvű kolléganő nem tudott erre mit mondani, az új pedig beállt a kassza mögé.
-- Invitáltak, hogy mindkét kassza készen áll, hát az utóbbihoz indultam.
-- Megmozdult bennem, hogy amit mondott, arra kellene választ kapjon. Úgyhogy kitettem mindent elé, majd fizettem is, és ahogy pakoltam el, odahajoltam kicsit közelebb hozzá, és elmondtam, hogy az előbb hallottam a párbeszédüket.
-- Csodálkozva nézett rám, már szerintem nem is emlékezett arra, amiről beszéltek. De emlékeztettem – „fájt az egész teste”... és így rám nézett. Én pedig a „titkomról” beszéltem neki, pár percben, ahogy a helyzet engedte, hiszen ott volt már a következő vevő is, és mögötte még sok-sok másik. De az üzenet fontos volt: a „Fájdalmak Férfiáról” szólt, Aki elvette a betegségeinket, és elhordozta ezeket... Ő Jézus, és az Ő nevében meg lehet áldani magunkat is, hogy a fájdalom eltűnjön, és lehet kérni Őt, hogy áldjon meg bennünket, és gyógyítson meg.
-- A hölgy rám nézett, nagyon hálásan, és megköszönte, amit mondtam neki. Többet már nem lehetett, de valami mégis ott maradt, ez érezhető volt.
Hát ez a példa jutott eszembe arról, hogy mi - bármi mást teszünk is éppen - valójában: Isten munkáját (a megmentő, a felemelő munkát) végezzük... „piciben” is. Egyszerűen, mert szeretünk, mert észreveszünk, és mert van szavunk (kaptunk reménységet jelentő szót, ajándékba, hogy mi is odaadhassuk azt, olyat, ami a valóságról szól... Jézus Krisztusról).
2024. Április 17.