ÖNBECSÜLÉS ÉS AZ ÚR JÉZUSTÓL VALÓ MEGBECSÜLÉS
Az imént beszélgettem egy ötvennégy éves férfivel, (akit amúgy negyvennek sem nagyon néznél), aki kiápolta édesanyját, s amit ígér, becsületesen megtartja, most magányos, nincs társa, s ahogy beszélgettünk, egy "elnyomott", és "semmire való" férfinek érzi magát.
-- Beszélgettünk róla - tudom, mihez ért, és miben nagyszerű - hogy kinél tudna munkát találni, hogy keresse meg, és kérdezze meg, mennyiért és milyen feltételekkel tudna neki munkát adni. (Olyannak ismerem, hogy aki alkalmazza, nem bánja meg, a keze alatt kivirágzanak a dolgok - amúgy logisztikai érzékkel és 3,5 tonnás teherautó vezetői jogosítvánnyal rendelkezik, s lehetetlent nem ismer.)
-- S a beszélgetés végén, ahol persze a társkérdésről is szó volt, és arról, hogy ha az ember nem találja meg a helyét a helyi gyülekezetben (neki van gyülekezete a lakóhelyén), és nem lesz tanítvánnyá, aki másokért teszi le az életét, rendszeresen, és az Úrért, akkor nagyon könnyű elszállni, felszínessé válni, s idővel ítélkező, elvallásosodó életet élni, még, ha "karizmatikus is" az ember... a szolgálat, amire az Úr elhívott, amiért itt vagyunk, tart egyensúlyban, és stabilizál, őriz meg a hiábavaló és üresjáratú élettől, amiben gyakran ott lesz a kritizálás és felülről kezelés is.
-- Sok mindenről beszélgettünk a mi húsz percünkben, de ami a legfontosabb, elmondtam, hogy nálunk, a Palántánál, az ő neve "legendás" név. Mert megláttuk, mi van a szívében, hogyan gondolkodik, él, és mennyire nem ismer lehetetlent, ha Jézus munkájáról van szó.
S emlékeztettem a néhány évvel ez előtti közös tapasztalatunkra:
Akkoriban édesanyját ápolta Tolnában.
-- Délután ötkor tudta átadni testvérének az ápolást, s akkor tudott autóba ülni.
-- Ideért Budapestre, felraktunk majd száz banános ládányi előre csomagolt gyönyörű magyar nyelvű pedagógusoknak szóló ajándékot, a kárpátaljai 3000 magyar ajkú pedagógus számára, amiket el kellett vinnie a határ innenső oldalára egy református lelkészházaspárhoz, akik vállalták, hogy egy éjszakát ott lehetnek a banános ládák a templomukban, míg az ukrán oldalról a bátor szállító testvér megérkezik, és három fuvarral átszállítja a kárpátaljai "elosztó helyre", ahonnan a száz magyar iskolába kiszállítják majd.
-- Ez a fiú éjjel egy óra után érkezett meg a református templomhoz. A lelkész már várta, s együtt, ketten kitermelték a több, mint másfél tonnányi ajándékot, s felvitték a lépcsőfokokon a templom épületébe. Ezt követően visszafordult, s hajnalra érkezett haza Tolnába, ahol megivott egy kávét, és indult is a "műszak", édesanyja ápolásával (alvás nélkül). Ez az éjszaka Jézusé lett... s a miénk, és az ottani pedagógusoké, az Evangéliumé...
-- S mindezt benzinköltségért.
Elmondtam neki, hogy én ilyennek ismerem őt. És Jézus is ilyennek ismeri őt. Bárki bármit gondolna is róla, ő valójában ilyen, ez van az ő életében, szívében, gondolkodásában, cselekedeteiben. Ez a valóság.
Ugye, hogy így van?
Néha meglátjuk ezt egy-egy fiú vagy lány (férfi vagy nő - idősebb vagy fiatalabb) életében, néha nem tudunk róla. De a valóság mégis az, amit az Úr Jézus lát és tud róla.
És boldogok vagyunk, mert ezt senki nem veheti el tőlünk... amit Jézus lát, tud, és amilyennek Ő ismer bennünket. Ugye?
Uram, köszönöm, hogy ez a valóság - a "valóság a Krisztusé". Ámen.
"Hadd vigadjak és örüljek a te kegyelmednek, amiért meglátod nyomorúságomat és megismered a háborúságokban lelkemet..." (Zsoltárok 31, 8.)
Ő megismeri a "háborúságokban" (a nem túl kellemes helyzetekben, a "túlfeszített" helyzetekben, amikor tényleg odaszánás szükséges, amikor "halált megvető bátorsággal kell szembenézned" azzal, ami előtted van, amikor mások már feladnák, amikor nem is nagyon értik az emberek, hogy "miért maradsz a helyeden") a lelkedet... a gondolkodásodat, a szívedet, hogy ki vagy valójában...
Köszönöm, Uram. Ámen.