József...

Így mutatkozott be, amikor odaléptem hozzá: „József, mint Jézus földi apja.” Talán azért tette, mert tudta, hogy lelkipásztor vagyok.

- Az ágyán feküdt, és látszott rajta, hogy nagyon erőtlen. Alig tudott levegőt venni. Mindig nyitotta a száját, és hosszan szívta be a levegőt, amiről most igazán lehetett érezni, hogy élteti őt.

Bal könyékhajlatában kanül, infúzióba kötve, jobb mutatóujján műanyag sapka, összekötve egy monitorral, ami állandó hangadásokkal jelezte a szívverések számát, a vérnyomást, és ki tudja, még mi mindent.

- Nagyon nehezen lehetett beszélgetni – ez a monitorhang soha nem szűnt meg, a száj előtti maszk, az én előttem újra és újra elhomályosodó plexi arcpajzs... nem segítette a kommunikációt.

- Ő feküdt, néha mosolygott, bár látszott rajta, hogy mindene rosszul van, és beszélt. A megnyert levegőt arra használta, hogy mindig egy-egy újabb mondatot mondott, amit az előzőbe fűzött. Ha én akartam megszólalni, nehezen találtam rést a sok egymásba fűződő információ között.

- Mesélt a családjáról. A rögös életútról, amit járt eddig. A betegségről, amivel idekerült, a kórházba. S amiből már jószerivel ki is gyógyult, míg ez a fránya Covid el nem kapta. De elkapta, méghozzá csúnyán, és most ebből kell kigyógyulnia.

- Rákérdeztem, mióta van benn: egy hónapja – mondta, és rögtön hozzátette: „ki kell bírni!”. És ezt újra és újra megerősítette: „ki kell bírni...” Persze rákérdeztem, hogy mit, és hogyan – de ez a „ki kell bírni” annyira erős volt benne, hogy a kérdésemre nem válaszolt, csak újra és újra lerögzítette – mintegy magának is mondva: „ki kell bírni”.

- Nagyon kemény eltökéltség. Becsültem is érte. Mintha édesapámat hallanám – ő is ilyen bátran állt ki minden nehézséggel szemben. De ez a kemény eltökéltség, ami megbecsülésre méltó – a halál ellenében, ez is kevés. Úgyhogy nem volt mit tennem, bármilyen nagyszerű is volt, ahogy az ellenállásáról, és egyéb hozzáállásáról beszélt, le kellett rögzítenem, amit az Úr Jézus tett meg őérte.

- Akkor jött a vallással kapcsolatos tapasztalatok sora. A templom, a gyerekkori megkeresztelés, és minden, amit ilyenkor el lehet mondani, és amit az emberek szoktak is említeni. S te bölcs vagy, ha ezt nem vitatod, csak továbblépsz egy sorral... Az újjászületés felé.

- József, amikor a hitről beszéltem, lerögzítette: mindenkinek kell a hit. „Mindegy miben hisz, csak higgyen.” De, tudod, ez az, ahol nagyon nagyot tévednek az emberek. Nem korrigáltam, csak továbbfűztem. Az Úr Jézusról kezdtem beszélni neki.

- Azután megint következett egy „tévút”: az „én az emberben hiszek...”. Megerősítettem, amit lehetett ebből is: tényleg az Úr alkotott bennünket, tényleg Isten képére és hasonlatosságára teremtettünk, és az ember nagyon sok mindent meg tud alkotni, infúziót, vakcinát – de az ember nem tud örök életet adni. Nem tud megmenteni a bűntől. Nem tud helyetted meghalni – ezt csak Jézus Krisztus tudta megtenni. És itt, már beszélgethettünk a Megváltóról.

- S a megváltás, a mennyei szó úgy tűnt, elérte József szívét. Feküdt, s ahogy beszéltem, egyszer csak sírni kezdett. Azt mondta: „csak most be ne jöjjön senki – kiborultam”. De én tudtam, hogy az Úr Jézus szól most hozzá. Beszéltem arról, hogy az Úr feltámadt, és itt van. Pontosan itt, ebben a kórházi szobában. Itt, ennél az ágynál. És most, ahogy imádkozunk, ha kimondjuk Neki, hogy jöjjön be, legyen ott a szívünkben, és legyen a mi Megváltónk és Urunk, akkor be fog jönni, és át fogja járni a szívünket, és az egész életünket. Ő az, Aki a testünket is át tudja járni, gyógyító és szabadító erejével. Ki kell nyitni Előtte a szívünket. Nincs más ajtó, ami előtt Istennek „kívül” kellene megállnia... Csak itt, az emberi szív az, ami előtt Ő áll, és zörget. A mi részünk, hogy megnyitjuk Őelőtte. Akarod-e, József?

- József tudta, hogy szükségben van. Tudta, hogy Jézus Krisztusra van szüksége – holott korábban azt mondta, hogy ő nem hisz igazából, nem „vallásos” – és amikor imádkoztam, mondta utánam. Nehezen vette a levegőt. A monitor is vészesen kezdett villózni és hangoskodni. Kicsit izgultam is, nehogy meghaljon most, de ő megnyugtatott: nem fog meghalni. Csak nagyon felkavarja, amit hall, és ami történik. És valóban imádkozott. Valóban befogadta az Úr Jézust.

- Azután megkentem olajjal. Mondtam neki: ez nem „utolsó kenet”, hanem gyógyításra való olaj. És a jövőt nyerjük meg ezzel. Mosolygott, ahogy bírt, miközben még könnyezett, és fogadta az áldást.

- Tudod, ahogy megragadta a kezemet hideg ujjaival – s közben bocsánatot kért, mondván, hogy nem akar megfertőzni (én pedig mondtam, hogy teljesen érthető, csak ragadja meg a kezemet, és nem húztam el tőle... a gumikesztyűs, kékbe borított kéz, s a hideg, szorosan markoló ujjak, együtt, a megváltásról beszéltek, arról a Jézusról, Aki ott tud lenni a kórházi ágynál, és Akit meg kell ragadni...) – átjárta a szívemet a mennyei irgalmasság. Dehogy húztam el a kezemet. Dehogy féltem attól, hogy megfertőz (kesztyű overall, szájmaszk, hajháló, plexi védőlap a szájam előtt) – hálás voltam, hogy volt kéz, amit meg lehetett ragadni.

- S ő, ahogy imádkoztunk, azt mondta: „tényleg érez valamit... most olyan jó...” – és valahogy „elengedte magát”. Nehezen vette a levegőt, továbbra is, de a sírás szűnt, és valahogy megnyugodott az arca is. Még egyszer megáldottam. Tetőtől-talpig, hogy meggyógyuljon és visszatérhessen családjához, akiket egy hónapja nem látott, s akik kívülről izgulnak érte, hogy hazatérjen a kórházból. (Nagyon átjárt ez a helyzet, a családja vágyakozása, és az, hogy József mennyire tartotta magát – s most imádkozott. És az Úr meglátogatta őt. A szó szoros értelmében. És ezt József is megérezte.)

- Nehezen jöhettem el tőle. Én is nehezen hagytam ott. De Endre bácsit már tisztába tették, a nővérkék már jelezték nekem, úgyhogy menni kellett. Az idő száguldott. Egy fél óra biztos, hogy eltelt József mellett, de lehet, hogy háromnegyed is. Amikor keresgéltek a nővérkék, akik megkértek, hogy kint várjam meg, míg rendbe teszik Endre bácsit, s rájöttek, melyik szobába jöttem be, szemmel láthatólag „kiakadtak”: „ez nagyon fertőző!” – kiáltotta, aki rám talált. „Ez nagyon fertőző!... nem Endre bácsihoz jött? Nem mondta, hogy ide is bejön!” – mire elmondtam, hogy én lelkipásztor vagyok, és kihasználtam az időt, míg ott nem lehettem bent, s felajánlottam, imádkozom szívesen mindenkiért. S ahol szükség volt rá, ott tettem is. Itt nagyon nagy szükség volt rá.

- A nővérke megértette. Nem is mondta, hogy jöjjek ki, csak jelezte, hogy ne hajoljak túl közel és ne legyen fizikai kontaktus (mit tehetsz, ha valaki görcsösen megragadja a kezedet, és érezhető, hogy erőt merít abból, hogy ott vagy, hogy imádkozol érte, hogy megáldod, s közben foghatja a gumikesztyűs kezedet – volt fizikai kontaktus).

- De most eljött az idő. Visszamentem Endre bácsihoz. Még előtte bemutatkoztam Józsefnek, teljes nevemmel, és mondtam, ha kijött, keressük meg egymást a FB segítségével. Megjegyezte a nevemet, és lerögzítette: találkozunk.

- Endre bácsi pedig megevett egy egész doboz kefirt! És már készítette pocakját a másnapi káposztás tésztára és zöldbabfőzelékre, amit Zsuzsi küldött be neki. Itt is imádkoztunk, és utána indulni kellett haza.

- Kiöltözés, fertőtlenítés, autó, haza, ruha a mosógépbe, lefürdés, hajmosás, és indulhatott tovább a nap hátralevő része. De azzal a jó érzéssel, hogy József megragadhatott egy kezet, volt egy találkozás az életében, nem velem, pusztán, hanem az Úr Jézus Krisztussal, Aki ott volt a kórteremben. Aki megértette, meghallgatta őt, és Akit meg tud szólítani most már, mindenkor.

Köszönöm Neked, Úr Jézus. Ámen.