András és Miklós...
Tegnap engedéllyel mehettünk be kórházi látogatásra.
-- Hogy mennyiszer írtam ebbe a kórházba, mennyi telefonom volt ide, a Covid idején, mennyiszer kértem, kértük az engedélyt, nem tudom. De most ápolási igazgató váltás volt, és egy szóra megkaptuk.
-- Úgyhogy tegnap "fel is avattuk" a friss engedélyünket, bementünk 15:00-16:00 között a megadott belgyógyászati osztályra.
Hálásan, készséggel és izgatottan.
Tudtak rólunk. A nővérkék aranyosak is voltak, segítőkészek, és mosolyogtak. Mi is.
-- Az első kórterembe belépve, nem is gondoltam, hogy én bizony végig itt leszek.
-- Attila beszélgetett Miklóssal (erőteljes apologetikai beszélgetési helyzet alakult ki), én pedig a mellette levő ágyon fekvő Andrással. András szíve el volt készítve. Megkérdeztem, mi lenne a három kívánsága, ha kérhetne valamit, de megmaradt egynél - a gyógyulás.
-- Orvosilag nem tudnak vele mit tenni, kezelgetik, de még a baját sem tudják, mire vezethető vissza. Én viszont a Megváltót "hoztam magammal", bejött ebbe a helyzetbe, odaállt András ágya mellé, és érezhetően jelen volt, ahogy beszélgettünk.
Megkérdeztem, imádkozhatom-e érte. Igen.
-- Utána, ahogy én befejeztem, (a szomszéd ágynál még mindig a sok ellenvetés, az ellenálló megközelítés - Attila aranyosan állta a frontot), megkérdeztem, ő is szeretne-e imádkozni. Nem volt ellenére.
Úgyhogy imádkoztunk - most együtt is. Nem szabtam szűkre.
-- "Beimádkoztuk" az Úr Jézust a szívébe. Befogadó imádsággal. S ez nagyon jó volt. András az Úré lett. Olajjal is megkentem - kihangsúlyozva (hálás mosoly kíséretében, András oldaláról), hogy ez nem "utolsó kenet", hanem imádság a gyógyulásért - s utána, ahogy felegyenesedtem, hallom a másik ágy felől egy energikus, majdhogynem "pattogós" kérdés- és ellenvetés sorozatban Miklós hangját.
-- Pillanatnyi szemkontaktus Attilával, s átvettem a helyét, ő pedig elindult a kórterem többi betege felé, majd tovább, az összes kórterem, összes ágya felé... én pedig maradtam.
-- Miklós teli volt meggyőződéssel, teli volt ellenvetéssel, teli volt kérdéssel ("miért-kérdésekkel", amikre véleményt lehet válaszolni, de "meggyőző" választ adni, főként, ha ő nem is akarja, bizony nem könnyű)... én pedig teli voltam készséggel, tűzzel, s örömmel, hogy értelmes emberrel beszélgethetek. Hát, voltak "vulgár-marxista" ellenvetései is, amiket viszonylag egyszerűen meg lehet válaszolni (pl. a Biblia hitelességével, az Evangéliumok megszületésének korával, az újszövetségi bibliai szereplőkkel kapcsolatban), de voltak ilyen "miért?!"-jellegűek is, amikre világossá tettem, hogy én a saját megértésemet, véleményemet tudom elmondani, de, ha nem akarja, nem fogja elfogadni.
-- Miklós készséges volt. Megpróbáltunk különbséget tenni a "vélemény-kérdések" (a "miért-kérdések") és a ténybeli kérdések között... ez utóbbiak tekintetében volt, ami elgondolkodtatta. Látta, hogy van válasz a kérdéseire... az előbbiekről pedig ő maga is tudta, hogy azért teszi fel őket, hogy "ne lehessen megválaszolni" ezeket.
-- De azért az ige nem akármi. Néha, amikor egy-egy Igét mondtam, megállt, pillanatra elgondolkodott, és igent is mondott egy-egy ízben.
-- Az idő száguldott. Néha rá-ránéztem Andrásra a szomszéd ágyon, maszkom mögül rá-rámosolyogtam, amit viszonzott is, és összehasonlítottam magamban a két férfit. Elvileg ugyanúgy, gyógyíthatatlan betegségükben fekszenek. András nyitott szívvel, befogadta az Urat. Miklós ellenvetésekkel teli, "várja a halált" (világosan megmondta, az élvezeteknek vége, öreg már, csak a fájdalom maradt, minek élni... mi értelme az életének). András olyan, mintha értene mindent - bár, szerintem sok kérdés, amit most Miklós itt feltett, benne talán fel sem merült - Miklós pedig olyan, mintha nem akarna érteni semmit.
-- Julianna, a felesége, újra és újra megpróbálkozik azzal, hogy azt mondja nekem: "kár az időt rá fecsérelni... minden lepattan róla..." (a férjéről mondja ezt, könnyekkel a szemében, úgy, hogy ő közben hívőnek mutatkozik, imádkozónak, aki tudja, hogy Jézus a Megváltója). Azt mondja: "úgy reméltem, hogy 'ebben az időben' - (mármint, a halála előtt, ahogy pontosítottuk, kicsit kíméletlenül, de világossá téve mindazt, amit ő is, férje is gondolnak a helyzetről) - legalább kicsit jobban megnyílik majd... de, minden hiába..." - s én ellene mondok: "nem hiába, egyáltalán nem hiába... az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de Isten azt nézi, ami a szívben van... ki tudja, éjjel, amikor csönd van, amikor senki nincs itt, s az Úr megáll emellett az ágy mellett, Miklós nem azt fogja-e mondani Jézusnak, hogy meggyőztél... vagy, hogy itt vagyok, kérlek, győzz meg engem...".
-- Elmeséltem, hogy az Úr Jézus velem mit tett, hogyan győzött meg engem 20 éves koromban... elmondtam, hogyan kértem Őt, hogy győzzön meg, ha "tényleg van, ha tényleg szeret engem, ha tényleg olyan, mint amilyennek mondják, és ha tényleg van terve az életemre nézve". És, ha meggyőz - tettem hozzá - akkor "Neki adom az életemet"... és meggyőzött.
-- Még egy hátra volt. Közeledett az idő, hogy búcsúzni kelljen, tehát megkérdeztem, hogy imádkozhatom-e érte. Miklós kíméletlenül válaszolt: "megköszönöm, de otthon tegye". Mire én, (szintén "kíméletlenül", de nagy szeretettel) - nem tudom nem itt tenni. Otthon is tehetem, de itt mindenképpen kell. Ellenére lenne? A válasz: "mit tehetek?" - volt, és én megfogtam a kedves, törékeny kezet, kézhajlatában a kanüllel, a lefolyó infúzió csövével, és imádkozni kezdtem. Nagyon. Úgy, hogy teljesen az Úr Jézus kezébe ajánlottam Miklóst, kértem, győzze meg őt, de elmondtam azt is, hogy tudom, hogy Ő ismeri Miklóst, tudja, mi van a szívében, és mindent, ami eddig volt az életében. Imádkoztam a bűneiért is, hogy az Úr hozza elé (mert, hogy Miklós azt mondta, hogy ő "vezekelni akar" mindenért, amit tett, nem akarja, hogy bárki is "helyette" elhordozza azokat...), és hogy meg tudja bánni azokat... (mert, Miklósnak az ellen is volt ellenvetése, hogy bocsánatot kérne az Úr Jézustól a bűneiért). Szóval, mindenért imádkoztam, tudva, hogy az Úr ott van, és hallgat bennünket, engem is, Juliannát is, aki férje mellett, könnyezve követte az imádságot, és látja Miklóst, s Ő jobban ismeri, mint bármelyikünk.
-- Az imádság nem volt rövid, és Miklós a végén nem nagyon tudott mit mondani. Ellene nem mondott, és lehetett érezni, hogy "emberére talált bennem"... de ezt nem fejezte ki, csak eltett néhány dolgot belülre. S ez volt az én célom, s az, hogy az Úr kezébe ajánljam, az ördög minden tervével szemben, a gonosz minden várakozása ellenében. S ez megtörtént.
Attila hamar visszaérkezett, jelezte az órájával, hogy lassan indulnunk kell, a nővérkék is kértek pár percet, hogy kimenjünk, úgyhogy elbúcsúztunk Andrástól, Miklóstól, s kint Juliannát "vette elő" az Úr Jézus
-- Mert, hogy megint elkezdte mondani, hogy "időpocsékolás volt" - mire teljes határozottsággal rákérdeztem, hogy hisz-e az Igében? S idéztem: "Mert aki kér, az mind..." - kicsit tétovázott, majd súgva mondta: "az mind kap"... "És aki keres, az..." - "talál" - válaszolta. "És a zörgetőknek?" - néztem rá. "Megnyittatik". Csak összeraktuk az Igét.
-- Megkérdeztem: hiszi-e, hogy az Ige igaz? Ki mondta ezt az Igét? -"Hát, az Úr Jézus." Rákérdeztem: szokott-e az Úr Jézus hazudni? - "Nem." - Akkor? S néztem rá: akkor ez az Ige is igaz? "Mert aki kér, az mind kap, és aki keres, az talál, és a zörgetőknek megnyittatik..." - úgy tűnik, még soha nem vette ilyen személyesen az Igét. De nem engedtem belőle: azt kértük, együtt, hogy Miklós megismerje az Urat. Én örömmel válaszoltam a kérdéseire, és elgondolkodtattam. Utána imádkoztunk érte, nagyon is. Egy akarattal. Így volt? - Igen.
-- Hát, akkor miért nem hiszi, hogy az Úr megteszi?
-- Julianna nem tudott rá válaszolni. De érezhető volt, hogy (sajnos) nagyon új volt neki az üzenet. Én pedig nem engedtem belőle.
Így búcsúztunk el.
Az Úr velünk... kicsoda ellenünk? Ha nem Ővele járunk, hogyan lehetnénk győztesek? Ha nem Ő jár előttünk, hogyan nyílhatnának meg az ajtók? Ha nem Benne bízunk, akkor hogyan nyernénk meg a harcainkat? Nem tudok mást tenni, várom, várom, várom az Urat, és számítok az Ő ígéretére... az Ő szavára. Arra, hogy Ő igazat mond, és cselekszik. Ámen.
"Ahová mész, vezérel téged, mikor alszol, őriz téged, mikor felserkensz, beszélget teveled." (Példabeszédek 6, 26.)
2022. 12. 08.