Acs 2,42-47. Ezt a szakaszt vettük át, különös tekintettel arra, hogy a testvérek "semmijüket nem mondták magukénak", s hogy "mindenük közös volt", és akinek bármije volt is, eladogatták ezeket, és megosztották azokkal, akik szükségben voltak.
--Már a múltkor is beszéltünk erről (14.találkozás) - célszerű hozzá venni ehhez.
--Átugrottunk az Acs 4 végéhez és az Acs 5,1-11 történetéhez is (Anániás és Safira). Így lehetett csak teljes a kép, hogy láttuk, milyen felszabadultság és milyen biztonság vette őket körül, mennyire a mennyre szögezték tekintetüket, mennyire átadtak mindent az Úr Jézusnak. S láttuk, ahogy kilógott ebből Anániás és Safira hozzáállása (gondolkodásmódja és cselekedete).
--Utána vissza az Acs 2-höz, majd tovább az 1Tim 5-höz, ahol láttuk a "józan", a "normális" bibliai megközelítést, ami felhívja a figyelmet mindenféle félreértésre és visszaélésre is.
Itt vannak a jegyzeteim, bár közben világosan emlékszem rá, hogy kiegészítettem és a végén eléggé felgyorsítottam, az időre tekintettel.
Apcs 2:44 Mindnyájan pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt. 45 És jószágukat (ktéma – birtok, vagyon, szerzemény) és marháikat (hüparxisz – vagyon, birtok, tulajdon) eladogatták, és szétosztogatták azokat mindenkinek, amint kinek-kinek szüksége volt.
1./ Ezt fogjuk majd látni picit később is a feljegyzésben, Acs 4-ben. (S utána, ehhez kapcsolódva, Anániás és Safira történetét az 5. fejezetben.)
2./ Ez jellemzőjük volt.
--A kicsit későbbi feljegyzések, a pogány szerzőktől is így jellemzik őket: „ezek mennyire szeretik egymást”.
--A római gyülekezet (szintén kicsit későbbről) híres volt a gondoskodásáról. A kitett csecsemőket (pl. lánygyermekeket, akiket amúgy a vadállatok vittek volna el, mert a pater familias dönthetett az újszülöttek sorsáról, s ha nem fogadta el, fogyatékossága miatt, vagy neme miatt, az édesanya is le kellett mondjon a babáról, és kivetették őket) a keresztények rendszeresen összegyűjtötték, magukhoz vették, és felnevelték őket. Gondozták, táplálták, ellátták, nevelgették. Ezzel a nem hívők nem tudtak mit kezdeni – csak csodálkoztak rajta. (Amúgy Indiában is, ahol ugyanez volt a szokás, ugyanígy magukhoz vették a missziói közösségek az ilyen kitett lányokat, felnevelték, szakmát adtak nekik és védelmet, kiházasították, és teljes életet segítettek nekik biztosítani.)
--Az új közösség e tekintetben (anyagilag) is FELSZABADÍTÓ volt. A vagyon nem kötötte őket. (Zsid 10,34: „Mert a foglyokkal is együtt szenvedtetek, és vagyonotok elrablását örömmel fogadtátok, tudván, hogy nektek jobb és maradandó vagyonotok van a mennyben.”) 🙂
--Tudták, hogy a menny az örökkévaló örökség helye, és ők odatartoznak.
--Tudták, hogy amijük van, azzal „elszámolnak majd” az Úr előtt, és az Ő akarata szerint akarták használni. (Lk 16,9-13.)
--Irgalmasság támadt bennük az esetleges korábbi közömbösség vagy kemény szív helyett.
--A Szentlélek is felhívta figyelmüket arra, hogy az Úr Jézus mondta: „Jobb adni, mint kapni.” (Acs 20,35 – ez az egyetlen hely, ahol ez a szó fel van jegyezve az Úr Jézustól.)
--Ez MÁS volt, mint ez a világ, amiben éltek.
--Szükséges is volt, mert sokan „csak eljöttek az ünnepre” Jeruzsálembe, és „itt ragadtak”, ahogy megtértek. Nem volt miből éljenek. Segíteni kellett őket. Ez viszont egy eseti helyzet volt, amiből nem szabadott mindenkorra való következtetést levonni. Szükségben voltak, segíteni kellett, de más településeken, később, már nem feltétlenül ez volt az irányadó. Az egyháztörténelem során – pl. a reformáció idején is pl. Münzer Tamás tanításában is – előkerült ez, és a vége az lett, hogy egy „kommunisztikus követeléssel” léptek fel, néha még erőszakosan is. De ugyanakkor, pl. az anabaptisták között gyönyörű példa volt, pl. a habánok élete, ahol valóban egy ilyen fajta vagyonközösség valósult meg.
--NEM lehetett ezt egy egyedüli mintaként venni, de lehetett minta közösségek előtt... 🙂
3./ Egy másik szempontból azonban nem szabad, hogy visszaélés legyen ebből.
a./ Egy példa:
Az első gyülekezetben az özvegyekről gondoskodtak.
aa./ De ügyeltek rá, hogy „valóban özvegyek” legyenek (1Tim 5,4-16.). Vagyis az az özvegy, akinek: nincsenek hozzátartozói. Nincs, aki gondoskodjon róla, amikor nem tudja ellátni magát (eltartani magát).
bb./ Akiknek vannak hozzátartozói, azokról ők gondoskodjanak, (ekkor még semmiféle „állami szociális ellátás” nem volt, csak a családi ill. mint itt is, a közösségi működött), hogy „ne a gyülekezet terheltessék meg”.
--„Ha pedig valamely özvegyasszonynak gyermekei vagy unokái vannak, tanulják meg, hogy első sorban a maguk háza iránt legyenek istenfélők, és adják meg szüleiknek a viszont tartozást (ők nevelték fel őket, most ők gondoskodnak róluk) – mert ez szép és kedves dolog Isten előtt. (1Tim 5,4.)
-- „Ha valamely hívő férfinak vagy nőnek vannak özvegyei, segítse azokat, és ne terheltessék meg a gyülekezet – hogy azokat segíthesse, akik valóban özvegyek.” (1Tim 5,16.) Tehát FELMÉRTÉK, hogy a gyülekezet anyagi ereje JÓ IRÁNYBA legyen felhasználva. Ne élhessenek vissza vele.
b./ Pál apostol arról is írt, hogy „aki nem akar dolgozni, ne is egyen” – vagyis, aki el akarja tartatni magát másokkal, arról nem kell a gyülekezetnek gondoskodnia. Sőt, ezt Pál apostol „rendelte” (parangelló – megparancsolta)... „Mert amikor nálatok voltunk is, azt rendeltük nektek, hogy ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék.” (2Thess 3,10.)
--Van, ahol a „hasnak való szolgálatról” is ír, ami azt jelenti, hogy „eltartásért” csinálnak úgy, mintha Isten munkáját végeznék emberek. (Róma 16,17-18.)
c./ Az Ige az elejétől a végéig teli van a munkával kapcsolatos mennyei útmutatással, kijelentéssel. Gazdagon és pozitív módon. Néha direkt jelleggel, néha közvetett módon, de felismerhetően:
--A teremtéstől fogva az ember dolgozik. Mint Isten képe, hasonlatosságára teremtett gondolkodó és felelősségteljes lény, meglát, felismer, célt tűz ki, megvalósít és utána kiértékel. Az ember dolgozik. Így tartja el magát. Így tud enni. Így tud előrébb jutni.
--(Az más kérdés, hogy a társadalom a történelem során nagyon sok ponton NEM akarja engedni ezt a törvényszerűséget működni... ha csak visszamegyünk, 1949 után társadalmi osztályokat tüntettek el, vagyonuktól fosztottak meg embereket, földjüktől, vállalkozásuktól, ingatlanjaiktól, hogy szabadságuktól is megfosszák őket és rabszolgákká tegyék, akik nem lehetnek „maguk urai”. De ez nagyon széles körben történt és történik újabb, modernebb módokon, ma is... ha a készpénzforgalomtól sikerült megfosztani az embereket, ugyanúgy rabszolgaságba süllyednek...)
--Izsák újra és újra megásta a kutakat (1Móz 26.)
--Jákób nem akart „ingyen” vendégségben élni. Dolgozott. Lábán mondta, egy hónap után, hogy „ne dolgozz ingyen”... s így kapta meg feleség(ei)t. (1Móz 29,15.)
d./ A Példabeszédek is tele van a munkáról, az anyagiakhoz való helyes viszonyulásról, a restségről és felelősségteljes hozzáállásról szóló üzenettel.
--Péld 6,6-11. (A lustaság törvényszerűen szűkölködéshez vezet. Péld 24,30-34. „Mint az úton járó” jön el a szegénysége, s „mint a pajzsos férfiú” a szűkölködése.)
--Péld 10,4 – a lustaság szegénnyé tesz – a „gyors munkások keze pedig meggazdagít”.
--Péld 20,4 – a hideg miatt nem szánt a rest – aratni akar majd, de nincs mit. Nem vádolhat másokat, nem várhatja, hogy mások irgalmából legyen megélhetése, ha lehetséges lenne cselekednie, de nem cselekszik.
--Péld 21,25 – „a restnek kívánsága megemészti őt” – sok kívánság próbál támogatásra találni, (holott saját maga is végezhetné a munkáját) – „mert az ő kezei nem akarnak dolgozni”.
--Péld 22,13 – a restnek MINDIG lesznek kifogásai (oroszlán van kint az utcán). Mindig fog tudni másokban hibát találni, mindig irigy lesz másokra, és ezeket össze is kapcsolja, s róla kell gondoskodni, és ő lesz, aki fellázít másokat.
e./ Ezeket összefüggésben kell lássuk az Acs 2 végével.
--Ez fontos, mert különben félreértések lehetnek.
--Az apostol útmutatást adott a pogány világ közepette, ahol a „munka szégyen” volt, mert a „rabszolgák végezték azt”, hogy NE gondolkodjanak így a testvérek. Szeressenek dolgozni, tartsák el magukat, háznépüket, és segítsék a gyülekezetet és a szegénységben élőket is. 🙂.
Apcs 2:46 És minden nap egy akarattal (homothümadon – mint Acs 1,14.) kitartva (proszkartereo – mint Acs 1,14.) a templomban, és megtörve házanként a kenyeret, részesedtek eledelben örömmel és tiszta szívvel. 47 Dicsérve az Istent, és az egész nép előtt kedvességet találva. Az Úr pedig minden napon szaporította a gyülekezetet az üdvözülőkkel.
1./ Ahogy Pünkösd előtt látjuk, amikor egyakarattal kitartottak a könyörgésben, úgy most is látjuk őket, ahogy a gyülekezeti élet során is ugyanez jellemzi őket.
--Egyakarat.
--Megmaradás (foglalatosság) – ami jellemzi őket.
--Összegyülekezés. Együtt (Isten előtt és közösségben) töltött idő. Szerettek együtt lenni, szerették dicsérni az Urat (Kol 3,16-17 és Ef 5,18-19.)
2./ Két helyszínt is említ az Ige, ahol összejöttek:
a./ A templomban.
b./ Házanként.
--Mindkettő közösségi helyszín volt.
--Nem lehet ma sem kijátszani egyiket a másikkal szemben.
--Szükség van a közösségi találkozásokra (házanként) is, a „sejtösszejövetelre”, vagy „házicsoportokra”, másként a „kiscsoportokra”, de szükség van az ünneplés idejére, az Úr közös felmagasztalására, és a közös tanításban, bizonyságtételben, s az együttes imádságban való részvételre is, a „teljes gyülekezeti istentiszteletekre”.
3./ A templom is az „övék” volt. „Használták”, mint korábban, amikor még nem voltak az Úr Jézus követői. Akkor rendszeresen (legalábbis a három zarándok ünnepen, családjukkal együtt, ahogy eljöttek Jeruzsálembe) használták a templomot, mint ahol az áldozatok is történtek, és ahol a nagy-gyülekezeti dicsőítésben is benne voltak.
a./ Az első keresztények még nem különültek el a zsidó környezettől.
--Ez az elkülönülés jóval később történt, a zsidó háború időszakában. (Klaudius – Acs 18,2 – megparancsolta, hogy a zsidók mind távozzanak Rómából... a kor feljegyzése szerint – talán Tacitus írt erről – „Khrésztosz lázítása miatt” vagyis a zavargások miatt, amik „Khrésztosz” kapcsán keletkeztek). Tehát ebben a korszakban MÉG NEM tekintették „külön vallásnak” a zsidó vallást és a kereszténységet.
--(Ez a keresztényeknek előnyt jelentett, mert a zsidó vallás – sok más vallással szemben – „religio licita” volt, elfogadott, védett vallás, „bevett vallás”, amit nem üldözött a római hatalom. S a kereszténység, elindulása idején még ez alatt a védelem alatt állt. Persze ez a zsidó vallási vezetők reakcióitól nem védte meg, vagy nem védte meg első körben. Érdekes jelenségekkel találkozunk pl. Filippiben – Acs 16,20 /”ezek az emberek zsidó létükre megháborítják a mi városunkat, olyan szertartásokat ... ethosz ... hirdetnek, amelyeket nem szabad nekünk bevennünk, sem cselekednünk, mert rómaiak vagyunk”/, vagy Korintusban, Gallió alatt – Acs 18,12-16 – és Efézusban, az Acs 19-ben a színházi népgyűlésen. Az antiszemitizmus megragadható, kézzelfogható: pl. Korintusban a görögök ütötték-verték Sosthenest, a zsinagógafőt, aki ekkor még nem volt keresztény. Mindez a törvényszék épülete előtt történt – de a prokonzul /Gallió/ nem védte meg őt... „mit sem gondolt vele”. De ugyanígy, amikor az efézusi színházban a spontán népgyűlésen a zsidó vallási képviselők próbálták valahogy menteni a helyzetet, és Alexandert előre tuszkolták, hogy mondjon valamit, védje meg magukat, akkor az antiszemitizmus a kisázsiai istenek védelmében két órás imádkozásban tört ki: „nagy az efézusi Diana/Artemisz”.)
--Szóval, a keresztényeknek ekkor még volt helyük a templomban, (és volt még templom is), és ott jöttek össze, látjuk, a Salamon oszlopcsarnokában – Acs 3,11. Mindjárt, a következő fejezetben is fogjuk majd őket látni (Acs 3 – Ékes kapu gyógyítás).
b./ Hogyan történhetett a „templomi istentisztelet”?
--Voltak (s vannak most is, mindig) „állandó elemek”, amik végigkísérték az istentiszteletek (akkor és most is). Melyek voltak ezek?
--Az Ige felolvasása (nem volt mindenkinek saját Bibliája). Ez nagyon fontos volt – erre külön felhívja Pál apostol Timotheus figyelmét: 1Tim 4,13 – „legyen gondod a felolvasásra...” 🙂
--Az Ige magyarázata. Ill. tanítás, ha volt tanító az Eklézsiában. (Az „apostolok tudománya” – tanítása – is idetartozott – egy egységes, áttekintő és gyakorlati látásmódot, útmutatást jelentett a hétköznapi életre és a jellem fejlődésére is.)
--Az Ige áthatotta a dicsőítést, annak minden formáját (amiről nem sok betekintést enged az Újszövetség – Kol 3,16. Ef 5,18-19. 1Kor 14,15. éneklek a Lélekkel. Mk 14,26 – dicséretet énekelve kimentek az Olajfák hegyére).
--A Lelki ajándékok működése – próféciák, gyógyítás ajándékai, stb. – is működtek itt.
--Biztos, hogy volt intés, biztatás, sőt, biztosan voltak bizonyságtételek is – 1Tim 4,13. Itt olvassuk, hogy „legyen gondod az intésre...” 🙂
--A kívülállók bátorságot kellett vegyenek ahhoz, hogy „közéjük elegyedjenek”, mert az „érintés-veszélyes” volt számukra. A Szentlélek „leleplezhette” őket, megtalálhatták a döntésre felhívást és a jövő érdekében való döntés súlyát is. Ezért azok mentek közelebb, akik készek voltak. 🙂
4./ Házanként is összejöttek. Ahol a közösséget még inkább tudták gyakorolni.
--Szerették egymást.
--Nem volt on-line találkozás. Nem volt telefon, email, messenger, személyesen találkoztak, igényelték a „négyet, ami jellemző volt rájuk” (tanítás, közösség, úrvacsora, könyörgés).
--Hétköznapi életük megnyerő volt, (örömmel, tiszta szívvel) – és az egész nép előtt kedvességet találtak. Szerették őket. Ez a mi lehetőségünk is, ha Jézussal járunk. 🙂
Apcs 2:46 És minden nap egy akarattal (homothümadon – mint Acs 1,14.) kitartva (proszkartereo – mint Acs 1,14.) a templomban, és megtörve házanként a kenyeret, részesedtek eledelben örömmel és tiszta szívvel. 47 Dicsérve az Istent, és az egész nép előtt kedvességet találva. Az Úr pedig minden napon szaporította a gyülekezetet az üdvözülőkkel.
5./ A közösség, amiben éltek, az úrvacsora és a szeretetvendégség, amikor mindannyian „részesedtek eledelben”, méghozzá örömmel és tiszta szívvel (amik nélkülözhetetlenek az igazi BOLDOG élethez) a „nép előtti kedvesség”-hez vezettek.
a./ Mindenki szereti, ha a környezetében ilyen emberek élnek. Ez kívánatos, ez vonzó, ehhez szívese(bbe)n csatlakozik... 🙂
--Pl. tegnap unokáinknál jártunk, épp felolvastam Ruminit, amikor egy ismerős édesanya átjött lányával, menyemmel akart találkozni. Azt mondta, hogy „nálatok olyan jó”, és ez így van. Itt van valami stabilitás, békesség, és itt van jövő is, ami ennek az édesanyának az életéből erősen hiányzik. Valójában az Úr Jézusra van szüksége, Aki ebben a családban „érezhetően” ott van... itt van „étkezés örömmel és tiszta szívvel”, itt van „Isten dicsérete”, a leghétköznapibb helyzetekben is. És ez vonzó. Kedvessé teszi őket e magányos édesanya szemében is.
b./ Ez is része annak, amiről itt az Apcsel beszámol: „az Úr pedig MINDEN NAP szaporította a gyülekezetet az üdvözülőkkel”.
--Ez a „mindennapi növekedés” – vágyom rá. 🙂
--Nem tudok erről most beszámolni – bár vannak gyülekezetek, ahol ez a jellemző. S erre természetesen kívánkozunk mi is.
--Ameddig nincs, hűségesek vagyunk azon, ami van, és NEM „irigykedünk” azokra, akiknél ott van a „mindennapi növekedés”.
--Ami rajtunk áll, megtesszük, hogy ez nálunk is legyen (szívesen tanulunk azoktól, akik tudnak ebben segíteni).
--Nem nézzük le magunkat akkor sem, ha ez nincs meg jelenleg nálunk, hiszen az Úr is végzi, de Ő így is szeret bennünket, és mi így is az Övéi vagyunk... de ott a törekvésünk, hogy Ő el tudja végezni köztünk is. 🙂