Tamás... 2023. 03. 02
Ez a Tamás most nem az "Iker-Tamás", akit sokan "hitetlen-Tamásnak" mondanak, aki az Úr Jézus tanítványa volt 2000 évvel ez előtt, és végül misszionárius lett belőle, Indiában, s ott is halt mártírhalált. (Nyomait a mai napig őrzik az ottani, ősi, un. "Tamás-keresztények".)
Ez a Tamás az egyik férfi kórteremben hallotta meg tegnap az Evangéliumot, és lent, a kórház udvarán döntött Jézus Krisztus mellett, mint Megváltója, Ura, Szabadítója és Gyógyítója mellett.
Tamás a nyáron még teniszezett. 421. volt a sorban, itt, Magyarországon.
-- Rá is kérdeztem, lent az udvaron, ahogy ott ültünk, ahol cigarettázott a kerekesszékben, ahová pontosan mi toltuk le, Attilával, az ő kérésére, hogy elszívhasson egy szál cigit.
-- Rákérdeztem, mert láttam, hogy lábai izmosak, vállai, karjai kisportoltak, s az egész kiállása - attól eltekintve, amit a betegség okozott nála - olyan "sportos".
-- Igen. Teniszezett. Fogtechnikus, aki barátainak ingyen dolgozott, sokaknak segített, és meglett, egzisztenciával rendelkező ember volt, aki szeret olvasni, értelmes, de bejött a betegség.
Nyártól kedve olyan állapotba került, hogy már csak járókerettel, apró, pici, tyúklépésnél kisebb mozdulatokkal tud kisorjázni a mosdóba is... és beszéde is lelassult, gyakran keresi a szavakat.
-- Tamás egy agyi ér rendellenesség miatt került ebbe a helyzetbe.
Tegnap beléptem a kórtermébe, s köszöntem mindenkinek.
-- Bandi bácsi a sarokba húzódva, fülhallgatójával elzárkózva a külvilágtól, "elhajtott engem", elég durván, a maga stílusában, amit természetesen a szeretet miatt az ember "nem vesz fel".
-- De amint ráesett a tekintetem Tamásra, aki épp akkor állt fel, s indult a mosdó felé, apró, pici, erőfeszítéstől remegő, sorjázó léptecskékkel, megindult rajta a szívem.
-- Rögvest rákérdeztem, amint a könyveit megláttam, hogy "ezt olvassa?" - buta kérdés volt, természetesen, de mindig megindít, ha valaki a kórházban komolyabb könyvet olvas, szépirodalmat, pl. mint Tamás is, Shakespeare-t.
-- "Igen" - volt a válasz, de egyáltalán nem lenézően, hogy "milyen butaságokat kérdezek", hanem inkább kommunikatíve, tiszteletet is kifejező módon.
A mosdó után Bandi bácsi "beajánlott", hogy majd én "leviszem cigarettázni"... s egy pillanat alatt döntés elé kerültem.
-- Nem azért, mert nem szeretem, ha valaki cigarettázik, hiszen itt most az én elutasításom az ő cigarettázási szokásait nem változtatja meg, csak inkább nehéz helyzetbe hozza kiszolgáltatottsága miatt.
-- Más felől a cigarettázás lent történik az udvaron, oda lift visz le, s odalent is megvárja az ember, a szál elszívását, és visszahozza a beteget, s ez mind időt jelent, ami beszélgetésre ad lehetőséget... úgyhogy ez magától értetődő "kiváltság"... De az idő...
-- Az idő izgalmas volt, indulnom kellett volna haza, hiszen nem sokára tovább kell mennem... szóval, dilemma... s Attila is épp indulni készült már.
-- Igazság szerint a mosdó után én csak köszönni "libbentem be" ebbe a kórterembe, amikor Bandi bácsi "beajánlott". S most ott álltam, a reménykedő Tamás és a kritikus, támadó Bandi bácsi között, az időharcommal, s a kéréssel, ami Tamás szeméből sugárzott felém.
Igent mondtam - s az én Tamásom felvillanyozódott. (Megtudtam, hogy mindig "szívességből viszi le valaki", egy-egy látogató, akit épp meg lehet kérni rá, vagy egy-egy kicsit jobb karban levő beteg, s ez olyan, mint a "kutya vacsorája", úgyhogy Tamás mindig kapva-kap az ilyen lehetőségeken.)
-- A szívem még inkább megindult, s már mentem is a folyosóra, kiválasztani a kerekesszéket.
-- Tamás beült, s irány a lift.
-- Attila is jött velünk - ugyanazt a harcot harcolta meg, hiszen neki még 200 km volt hazáig, s a hajnali Bp-i út után bizony már nagyon indult volna hazafelé... de, ha most nem megyünk le az udvarra, soha nem tudtuk volna meg, milyen nagyszerű dolgokat készített el a mi Urunk, erre a késő délutánra.
Lent az udvaron, míg Tamás szívta a cigarettát, Attila beszélgetett vele.
-- Megtudtuk, amit az előbb leírtam, a teniszezésről, a fogtechnikusságról, családról, barátokról, amit lehetett - Tamás hálásan mesélt, mert látta, őszintén érdeklődünk... s egyszer csak kibukott belőle: "De, hát miért? Miért pont velem, amikor én olyan jó voltam mindenkivel..." - s ekkor mesélte el, amit, mint fogtechnikus segített barátain, egyiken a másik után.
S a válasz, egy ilyen katasztrofális helyzetben bizony, nem könnyű.
-- Van sajnálkozás - ez nem jó út.
-- Van őszinte részvét - hát, ez valami, de még nem minden.
-- És van még egy lehetőség: az, amit most, itt, ezen a kórházudvaron, Tamás, egyik pillanatról a másikra meghallott... s ez a valóság, amivel mindenkinek szembesülnie kell, életében, hogy megismerhesse a megváltást és a szabadítást is.
A valóság, ami régen jött be erre a világra, és azóta itt hat, végzi a maga romboló munkáját... a lázadás, az Istentől való elszakadás, ami áthatotta következményeivel a teremtett világot, az emberiséget, az egyes embereket, az ő sorsukat, helyzetüket... a bűn, aminek törvényszerűsége és hatalma olyan következményeket hozott be, amikről a saját életében, a legtöbb ember nem tehet, csak egyszerűen átéli, szenvedi ezeket. Még az is, aki belemegy, tudatosan belemegy a bűnbe - egyszerűen szenvedője lesz a következményeknek.
S amikor ezt elmondtam, s lerögzítettem, hogy a bűn következményei nincsenek összefüggésben azzal, hogy "ki volt jó", és ki járt el helytelenül (hiszen néhány területen mindannyian helytelenül járunk el, és a bűn következményei valójában jogszerűen érhetnek el valamennyiünket... talán a legkisebbeket, a pici csecsemőket, vagy egészen kis gyermekeket nem... de ők is szenvedik, és néhányan közülük egészen nyilvánvalóan "áldozatai" a bűn gonosz törvényszerűségeinek, következményeinek - pl. a betegségeknek... jóllehet semmit nem tettek ennek érdekében, s talán szüleik sem tettek speciálisan semmit, amivel "ezt kiérdemelték volna"... és mégis)... Attila is bekapcsolódott, és elmondta, hogy mit jelent a döntés az Úr Jézus mellett...
-- Ahogy az ember megnyitja magát a bűn és következményei előtt a bűn melletti döntésével, és ezzel a gonosz hatalmának is elfogadójává válik - ugyanúgy, amikor dönt az Úr Jézus mellett, megnyitja magát az Ő hatalma előtt, a megváltás előtt, a szabadítás előtt, és az Ő munkájának elfogadójává és területévé válik.
-- A kérdés, hogy kész-e az ember megnyitni magát az Úr Jézus hatalma előtt?
S ahogy Attila Tamásra nézett, Tamás egyből válaszolt: "Igen. Készen állok."
-- S annyira világosan hangzott a válasz, hogy a következő lépés is magától értetődő volt: "Akkor most elmondjuk ezt az Úr Jézusnak?"
-- "Igen" - rögzítette le Tamás, és Attila már benne is volt a megmentés lépéseiben... mondta előre a befogadó imádságot.
-- S ez az imádság most arról szólt, hogy Tamás megnyitja magát az Úr Jézus hatalma előtt. Persze az örök életet is befogadta ezzel a mi Tamásunk, és elhatárolta magát a bűnöktől is, és kérte a bűnbocsánatot, de amikor az Úr Jézust behívta, egyúttal az Ő hatalmát is behívta, hogy végezze el benne teljességgel a megmentő munkát.
-- S Ő megtette.
-- Az imádság valóságos volt, s a hatása is.
Tamáson látszott, hogy valóság volt, ami megtörtént. Amiért imádkoztunk, tehát tényleg meg is történt... csak egy megállapítás hangzott el Tamás szájából... de ez kétszer is... mégpedig: "De én nem vagyok megkeresztelve!".
-- Mondom, kétszer is elhangzott. Már az imádság előtt is, de utána, ha lehet, még sokkalta erőteljesebben. S én kiéreztem belőle a következő lépést is.
-- Tamás édesapjáról beszélt, aki úgy tűnik erőteljesen "nem hívő" volt, és akit Tamás korábban is, mindig, próbált lebeszélni arról, hogy ha már káromkodik, Istent szidja szavaival... és közben megerősítette, hogy ő bizony, még nincs megkeresztelve...
Ránéztem Tamásra, és ezt mondtam neki: "Hát, ezen lehet segíteni... én szívesen megkeresztellek téged!"
-- De mikor... de hogyan... de hol... - nézett rám Tamás, kimondatlan kérdéssel.
-- "Fent a kórteremben - jó?" - mondtam neki, és kérdeztem vissza.
-- Tamás szemén felragyogott a reménység, és látszott rajta a meglepetés és az öröm is.
-- És én világossá tettem, hogy ezt komolyan gondolom, úgyhogy nem sokat vártunk, csikk a földre, kerekesszékkel megfordulás, s közös indulás a lift felé.
-- S ahogy vártuk a lefelé érkező liftet, a nyíló ajtóból ki lép elénk, kedves varkocsával, magas, délceg termetével? Tamás legjobb barátja, Gyula. Újságíró... nem "propagandista", hanem tényleg író (ahogy ő maga tett különbséget a kétféle újságíró között). És Tamás már újságolja is neki a jó hírt: most döntött az Úr Jézus mellett, és most megyünk fel, a kórterembe, hogy megkeresztelkedjen...
Gyula csodálkozik. Majd érdeklődve megkérdezi: "Van szenteltvíz?"
-- Kicsit zavarba ejtő kérdés, de én szabadabb vagyok ennél...
-- A Duna sem volt "szenteltvíz", ahol engem alámerített Szabolcs, amikor három éves megtért voltam, s ahol Anna is bemerült a hullámsírba, ugyanazon a délutánon, egyugyanazon Szabolcs által. De mégis: a szentség bejött, és megerősödött az életünkben - úgyhogy az Úr simán elfogadta a Dunát is, és elfogadta azóta sokak számára a Balatont is, a Velencei tavat is, sőt, a strand vizét is, Mezőberénynél, vagy más medencéket is, ahol csak jártunk... egész a Bánki tóig, tavalyi táborunkig.
Neki ez nem probléma... még az sem, amilyen helyzetben most voltunk, hogy Tamást, így, ilyen állapotban, itt, a kórház épületében még alámeríteni sem fogjuk tudni... csak a "klasszikus keresztségben" tud részesülni, ameddig ki nem jön innen. De megmondtam neki, hogy ha kijön, alámerítjük majd, mint ahogy az első keresztények is alámerítkeztek a vízben. Elfogadta.
-- No, szóval a "szenteltvíz kérdést" megoldottuk, pontosabban megnyugtattam Gyulát, hogy lesz "szentelt víz" (ami alatt azt értettem, hogy az Úr majd megszenteli a vizet, sőt, a keresztség által Tamást is, sőt, már is megszentelte, hiszen elfogadta, és élettel töltötte meg az Ő Szent Szelleme és Szent Igéje által) - úgyhogy a keresztségnek ilyen akadálya egyáltalán nem lesz.
-- Amikor felérkeztünk a kórterembe, bizony, még egy akadályba ütköztünk, amire egyáltalán nem számítottam. Valójában, szerintem egyikünk sem számított erre... erre a hirtelen, vad és valóságos ellenállásra...
Mert, hogy ez előtt a különleges, és egyértelműen Isten szerint való keresztség előtt, világosan tudtam, hogy az egész kórterem előtt hangosan ki kell mondani, be kell jelenteni, hogy most mi fog történni.
-- Úgyhogy körbenéztem, ahogy beléptünk a kórterembe, és Tamást a kerekesszékkel odatoltam az ágya mellé, és bejelentettem, hogy most keresztség fog következni: "Mivel Tamás az udvaron elfogadta Megváltójának az Úr Jézust, befogadta Őt, és újjászületett, s mivel ő még nem volt megkeresztelve, és kifejezetten kérte, hogy ez megtörténjen vele, az ő akarata alapján, most meg fogjuk keresztelni őt."
-- Amikor Tamás bögréjét odavittem a mosdóhoz, és kimostam, majd egyharmadáig megtöltöttem csapvízzel, s visszasétáltam a kerekesszékhez, ami mellett ott állt Gyula és ott állt Attila, fénylő szemekkel, kicsit izgatottan, és az újdonság varázsától megragadva (amúgy én is meg voltam ragadva ettől), egyszer csak megszólalt a hátam mögül egy vad és fenyegető hang: "Ehhez nincs joguk!"
-- Hm... odanéztem, hát Bandi bácsi nézett rám keményen, és megismételte: "Ehhez nincs joguk!". Mire én egyértelművé tettem - az első meglepetés után - hogy "Bizony jogunk van!".
-- "Erre nincs felhatalmazásuk!" - ismételte meg kicsit variálva az ellenvetést, amire én ismét válaszoltam: "De bizony, hogy van... én felhatalmazással vagyok itt, mint a látogató szolgálat tagja... a kórházi vezetőség felhatalmazásával..."
-- "De ezt nem teheti meg..." - folytatta Bandi bácsi, még fenyegetőbben, mire én megint hozzátettem: "Én lelkipásztor vagyok, harminc év óta... és evangélikus teológiát végeztem, jogom van megkeresztelni..." - és folytattam volna, azzal is, hogy még a Római Katolikus egyház is jóváhagyja bizonyos esetekben a megkereszteltektől, (nem csak a "papoktól"), hogy megkereszteljenek másokat, ha szükséghelyzet van... de erre Bandi bácsi nem volt kíváncsi.
Viszont belépett az ellenzők táborába egy másik hang is, kicsit távolabbról, egy fekvő beteg, a maga gyönyörű, fehér szakállával... viszont nagyon kemény és elutasító szemével.
-- Odaléptem hozzá is, amint Bandi bácsihoz is az előbb, aki durván elutasított, s amikor ehhez a második beteghez léptem volna, onnan is nagyon durva szavakkal történő elutasítás jött... és határozott ellenvetés, hogy "nincs jogom hozzá, hogy megkereszteljem ezt az embert."
-- A hölgy, aki emellett a második beteg mellett, mint látogatója ült, semleges tekintettel nézett, de inkább elutasító volt, mint "pártoló".
-- Úgyhogy a légkör teljesen megosztottá vált, az ellenállás egyre érezhetőbb lett, míg elhangzott az utolsó érv is Bandi bácsi szájából: "De ez nem keresztény kórház... itt nem lehet megkeresztelni senkit!"
-- Elismertem, hogy valóban nem "keresztény kórház", de elvetettem, hogy emiatt ne lehetne bárkit is megkeresztelni. (Tudom, hogy a római katolikus pap is megkereszteli a beteget, a kórházban is, ha megtudja, hogy nincs megkeresztelve, és a beteg igényli ezt, és a feltételeknek megfelel... úgyhogy egyáltalán nem állt meg ez az ellenvetés sem.)
De én már nem vitatkoztam tovább.
-- Megértettem, hogy ennek a vitának nem lesz vége, ha véget nem vetek neki - hiszen a háttérben "nem test és vér ellen volt tusakodásunk", hanem szellemi erők, fejedelemségek ellen, amik most, itt, ebben a helyzetben megnyilvánultak... nyilván, mert az ellenség nagyon jól látta, hogy miről van szó, és hogy milyen jelentősége van ennek a mi Tamásunknak az életében ennek a lépésnek, a keresztségnek!
-- Megkérdeztem Tamást, hogy akarja-e hogy kimenjünk a kórteremből, hogy kint legyen megkeresztelve? Világosan megrázta a fejét, és kijelentette, hogy nem. És közben megszólalt Gyula is, hogy ne törődjünk azokkal az ellenvéleményekkel, amik elhangzottak - mert, hogy "semmi közük hozzá" (idéztem őt)... és tegyük meg, mert ezt most meg kell tenni.
-- Úgyhogy körülnéztem, még egyszer... pontosabban: határozottan, és világosan ránéztem Bandi bácsira is, s a másik ágyon fekvő sakknagymesterre is, aki felsorakozott Bandi bácsi mellett, ellenvetésével, és lerögzítettem a következőket - "Én elismerem, hogy mindenkinek lehet saját hite, és tiszteletben is tartom ezt a hitet, mindenkinél... de most megkérem Önöket, hogy tartsák tiszteletben a mi hitünket is, és fogadják el, hogy most itt keresztség lesz..."
S már nem beszéltem a továbbiakban Bandi bácsihoz, és a másik beteghez, hanem lerögzítettem az Igét, felemelt szóval, határozottan és mennyei hatalommal:
-- "A Jézus Krisztus nevére meghajlik minden térd. Mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. (S itt egyértelműen a most megnyilvánuló gonosz szellemekre gondoltam, s így is mondtam ki az Igét a Filippi 2-ből.) És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus ÚR az Atya Isten dicsőségére..."
-- S utána mondtam a Máté 28, 18-20 verseit: "Nékem adatott minden hatalom, mennyen és földön. Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának (s itt bemártottam az ujjaimat a bögrében levő vízbe, és megkentem ezzel a vízzel Tamás fejét először), a Fiúnak (másodszor is megkentem a fejét, mintha ortodox keresztségben lenne része ennek a friss megtértnek), s a Szentléleknek nevében (s itt harmadszor is megkentem a vízzel a bögréből Tamást), s tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek, és íme, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig." (Máté 28, 18-20.)
-- Semmi ellenvetés, egyik ágytól se.
-- Folytattam az Igéket, és az imádságot, és megáldottuk Tamást, és lerögzítettük a jövőjét, a mennyei hatalommal. S utána jött az olajjal való megkenés is, a gyógyulásra.
--Ez ellen sem volt már semmi ellenvetés. De az Úr öröme nyilvánvaló lett. Tamást átjárta, betöltötte, és Gyulának is nagyon tetszett a dolog.
-- Amit ott tettünk, egészen a Szentlélekért való imádságig, bizony, meg kellett tennünk... ezt éreztük, tudtuk, és ebben gyönyörködtünk is.
Az egész után, míg Tamás csillogó szemekkel nézett, de még Gyula is, ismét odaléptem Bandi bácsi ágyához, hogy szóljak pár békítő szót, de olyan durván küldött el, hogy egyet lehetett tenni... odébbállni.
De csak egy ággyal álltam odébb, a másik beteg ágyához, aki most konkrét dolgot kérdezett: "És Gandhiról mi a véleménye?"
-- Ó, hát Gandhi azt mondta, hogy a Hegyi beszéd olyan csodálatos a Bibliában, hogy ha ő ezt egyetlen keresztény életében meglátná működőben, gyakorlatban, akkor ő is keresztény lenne... ?
-- No, ez a betegtárs nem erre számított. De amit hallott, azzal kellett kezdenie valamit. Hát, kérdezett: "Akkor ezek szerint nem talált egyetlen egyet sem, akinek az életében ott lett volna.. ugye?"
-- Nem tudom - válaszoltam... lehet, hogy ő nem talált egyet sem... de mi, itt, akiket lát, és még sokan, mindent megteszünk, hogy hiteles legyen az életünk, hogy Jézus Krisztussal járjunk, itt az életünkben, és hogy Ő úgy mutassuk be, ahogy Ő valósággal van.
-- De ez a drága beteg csak eddig tűrte az "okfejtést", megint csúnya szót használt... amit én amúgy mindig egy finom jelzéssel megállítottam, hogy "ez csúnya szó, ez nem méltó...".
-- A hölgy viszont, a betegágy mellett, úgy tűnt, kifejezett szimpátiával néz bennünket és hallgatja, amit mondok. (Ez már egy-null, minimum...)
-- S a harmadik beteg is, aki az előbb is nagyon gyengének tűnt, s aki ott feküdt emellett az ellenálló beteg (sakknagymester) mellett - mosolygott... kifejezetten, kedvesen és maximálisan elismerően mosolygott! Szóval, a győzelem mégis kiáradt, és szerintem, még a két ellenállót is legyőzte...
Ennyi volt tegnap.
És ma?
Tamásban ez az öröm megmaradt.
Sőt... amikor a reggeli nagyvizit alkalmából az orvosa megkérdezte tőle, hogy hányadika van, Tamás kapásból válaszolta: "2023. március 2".
-- Ránézett az orvos: "Hát, de jó a memóriája? Honnan tudja ezt ilyen pontosan?" (Nyilván a betegség előrehaladtát próbálta meg ezen az úton - kérdése útján - meglátni, vagy bemutatni kollégái előtt.)
-- S Tamás így válaszolt: "Hát hogy ne tudnám? Tegnap volt március 1-e, amikor engem olyan nagy öröm ért, hogy soha nem fogom elfelejteni!"
-- "Hát, mi volt ez a nagy öröm?" - kérdezte az orvos, még mindig kicsit csodálkozva.
-- "Hát, megkereszteltek!" - válaszolta Tamás, teljes magától értetődőséggel, ami az orvosban komoly kételkedést váltott ki beteg elméjének ép voltával kapcsolatban.
-- "És vajon hol keresztelték meg tegnap?" - kételkedett tovább, kérdésével is. (El tudom képzelni a kollégák egymásra tekintő szemét, amint lehet, hogy némelyek kicsit ingatták is a fejüket... "ennek elment az esze"...)
-- "Hát itt!" - rögzítette le Tamás, teljes bizonyossággal, mire az orvosa felvonta a szemöldökét, és csak nézett... "Hogy... itt?"
-- "Igen, itt. Bandi bácsi, és a többi betegtársaim szeme láttára." - jelezte, hogy ez, amit elmond, NEM hallucináció, hanem valóság. (És ez, most, itt, az orvosok számára is egyértelművé lett, hiszen ezt a "harci helyzetet" sem Bandi bácsi, sem a másik betegtárs nem tudta - és talán nem is akarta - letagadni.)
Úgyhogy Tamás nem csak, hogy a keresztség miatt volt már boldog, de átélte, mit jelent "bizonyságot tenni" arról, amit az Úr Jézus tesz az ember életével.
-- És ez az öröm továbbra is ott volt benne, amikor ma a kórház udvarán megkerestem őt, amint épp egy kísérő mellett ült kerekes székében, és dohányzott.
-- Ági is hallotta már Tamástól a tegnapi történetet, és amikor odaléptem, s Tamás látható örömmel nézett rám a következő pillanatban be is mutatott segítőjének: "Na, ő az, Gyuri atya, aki tegnap megkeresztelt engem!".
-- Nem sokat szaporítom a szót - a beszélgetés folytatódott, és ma Ági is kinyitotta a szívét ott, ugyanazon a kórház udvaron, ugyanaz előtt a Megváltó Jézus Krisztus előtt, Aki tegnap Tamás életét mentette meg... és ugyanazt élte át, mint Tamás is... egyet kivéve - Ágit nem kereszteltem meg.
De valami mást megtettem: ez pedig a szabadító szolgálat volt.
-- Mert, hogy kiderült, hogy hol is ismerték meg egymást Ági és Tamás. Egy rehabilitációs otthonban, ahová mindketten drogfüggőség miatt kerültek be. Tamás erőteljes amphetamin-függő volt, Ági pedig "minden-függő", de leginkább intravénás kokain adagolás miatt került ide.
-- Ebben a pillanatban már össze is állt a kép... nem olyan egyszerű, hogy egy ilyen sportos fiatalember, egyik pillanatról a másikra, egy agyi ér probléma miatt ennyire lerombolódik... van itt emögött más is. És az, ahogy Ági vakarta az arcát, az orrát, szinte megállás nélkül, ahogy erről a szenvedélyéről beszélt, magától értetődővé tette, hogy ezt bizony most nem lehet harci fellépés nélkül hagyni.
-- Úgyhogy Ágihoz fordultam, de Tamáshoz is szóltam, egyidejűleg, s lerögzítettem (kicsit kifejtve), hogy a drog nem csak fizikai és lelki hatást fejt ki az emberben, hanem van mögötte szellemiség is, gonosz szellem, ami kihasználja a tudat megnyílását, és beköltözik az ember elméjébe, lelkébe, és megkötözi, megbénítja, függővé teszi és más módon is rombolja. S ezért ellene kell mondani.
-- Miután ezt a harci lépést, Jézus Krisztus nevében, kicsit részleteztem, mindketten kifejezésre juttatták, méghozzá egyértelműen, hogy készek rá, hogy elszakítsák magukat a drogtól, és annak gonosz szellemeitől, és ellene fognak mondani a drog minden munkájának és hatásának.
Megtettük. Jézus Krisztus nevében, jó határozottan, világosan és bőségesen.
-- Még arra is ügyeltem, hogy ÁGI közben kimondja azt is, ami kell ahhoz, hogy Jézus Krisztusnak átadja az életét, és visszavonhatatlanul Úrnak és Megváltónak jelentse ki a feltámadt Úr Jézust. Megtörtént itt is, az ő életében is, megtért, és Jézusé lett. ?
-- De utána jött - hatalommal - az ördöggel való szembefordulás, és annak kijelentése, hogy elutasítják a gonosz minden munkáját, a drogot is, és annak kötelékeit is levágják magukról. S utána én is levágtam. Kimondtam, hatalommal, és megparancsoltam a gonosz szellemeknek, hogy takarodjanak.
-- Fejükön a kezem, és határozottan kiparancsoltam ezeket a gonosz bitorlókat - (kicsit gondoltam arra is, mi lesz, ha fennhangon távoznak, sikoly, vagy kiáltás közepette, de az Úr megkímélt ettől bennünket, és nem kellett utólag magyarázkodnom egyetlen látogatónak vagy egészségügyi személyzetnek sem a rémítő hangok miatt) - és a hatás úgy tűnt, egyértelmű volt.
Még egy volt hátra. Az olajjal megkenés, hogy most jöjjön a radikális gyógyulás is.
-- Felolvastam a Jakab 5-ből a fontos igeverseket. Végig.
-- És lerögzítettem, hogy én vagyok most itt a "gyülekezet egyik vénje", és készen állok megkenni őket olajjal és imádkozni betegségük gyógyulásáért, miután ők már megvallották - legalább egyik - bűnüket is (a drogfüggőséget)... ha ők hívnak magukhoz. Hát egyszerre válaszolták: "Hívunk!".
-- Úgyhogy "jöttem", és megkentem őket, és radikálisan imádkoztam a teljes gyógyulásért is...
Ennyi volt.
Még persze picit beszélgettünk, de mennem kellett, úgyhogy a holnapi viszontlátás reményében, elbúcsúztam és indultam. Áldással.
Áldással, amit a mostani percig itt érzek a szívemben, nagy örömmel, és boldogsággal, hogy a kórteremben minden ellenállás ellenében megtörténhetett ez a keresztség, sőt, ma még egy megtéréssel bővült ez a csodatörténet.
Uram, köszönöm, amit Te tettél, a megmentést, és most, ma a szabadítást is.
Köszönöm, hogy Te vagy, Aki elvégzed, teljessé teszed őt is, és Ágnest is, Te vagy, Aki elkezdted az új munkát bennük, és Te végzed el, maradandóan, teszed teljessé, az egészet, visszavonás nélkül.
Köszönöm, hogy megtisztítod őket, és hogy meg is tartod, hogy megmaradjon, amit te elkezdtél... köszönöm, hogy tanítvánnyá teszed őket, és kortársaiknak, és környezetüknek Te fogod bemutatni a megmentés munkáját, és a jövőt, amit Te készítettél el JÓNAK. Ámen.
És Uram, még Tündét, Tamás volt feleségét is odateszem Eléd, aki már hallotta tízezer kilométer távolságban, Tamástól ezt a bizonyságtételt, és aki eldöntötte, hogy amilyen hamar lehet, hazajön volt férjéhez, hogy mindezt élőben is meglássa. Köszönöm, hogy Te keresed meg ilyenkor a Te megmentéseddel a családtagokat is. Ámen.
"Mert közülünk senki sem él önmagának és senki sem hal önmagának. Mert, ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk. Mert AZÉRT halt meg és támadott fel és elevenedett meg a Krisztus, hogy mind holtakon, mind élőkön uralkodjon." (Róma 14, 7-9.)
"Aki Önmagát ADTA miértünk, hogy megváltson minket minden hamisságtól, és tisztítson ÖNMAGÁNAK kiváltképpen való (saját, elkülönített, "Neki odaadott") népet, jó cselekedetekre igyekezőt." (Titus 2, 14.)