Megelevenedő értelem - értünk, látunk, cselekszünk...
Valakivel beszélgettem ma. Egyik munkatársa kiakadva jelezte a főnöküknek, hogy barátom túl sokat beszél Jézusról, annyira, hogy már zavarja őt. Ezt persze azért mondta el a főnöknek, mert úgy gondolta, hogy barátom szerződését nem hosszabbítják meg ma. De meghosszabbították.
Barátom ezt elmesélte ma, és hozzátette: "megkezdődött a keresztényüldözés". Én kicsit korrigáltam.
-- Elmondtam neki, hogy ez nem feltétlenül "üldözési szándékból" fakad. Bár nyilvánvalóan a gonosznak nem tetszik, hogy ő képviseli az Urat, de ugyanakkor, a munkatársak közötti evangélizációs életvitel egy mesterség.
-- Egyszerűen más, amikor az utcán szólítunk meg valakit, vagy vonaton, hiszen egy rövid idő, míg látjuk, elmondjuk, amit mondhatunk, bizonyságot teszünk, és utána már le is szállt, tovább is ment, s nem biztos, hogy valaha találkozunk vele az életben. De a munkatársaink, akikkel egy légtérben dolgozunk, majdnem olyanok, mint a családtagok. Sokat, sokat vagyunk együtt, napról-napra, hosszú időtartamon át, és ezért nagyon bölcsen kell adnunk, cseppről-cseppre, amit nekik az Úr Jézus el akar mondani.
Be kell őket cserkészni.
-- Az élet, a segítőkészség, a megértés, a meghallgatás, az irgalmasság, kulcskérdés. ebből fognak érteni. Erre van szükségük, és ezt figyelik az életedben.
-- Ha teszed, amit mondasz, éled, amit hirdetsz, akkor egy idő után vevők lesznek a szavaidra is. Lehet, hogy bosszantanak, lehet, hogy be-beszólnak, lehet, hogy csúnya vicceket mondanak füled hallatára, de közben vágyódnak arra, ami neked meg van, és belül hordozzák magukban a szavaidat is... csak épp nem mutatják ki (egyelőre).
-- A "csepegtetés" mindig azt kívánja tőlünk, hogy figyeljünk a Szentlélekre. Nem úgy, ahogy egy-egy prófétai vagy dicsőítő összejövetelen mondják, vagy csinálják emberek, ez nem hangzatos dolog... nem rólad szól, hogy "téged halljanak", hanem: egyszerűen figyelsz, hogy hol van szüksége a munkatársadnak segítségre, biztatásra, megértésre, vigasztalásra, és megadod neki azt, amire szüksége van.
-- És néha-néha, egy-egy alkalommal mondhatsz valamit Jézusról is. De csak csínján bánva az Evangélium gazdagságával. Inkább, csak mint egy röpke megjegyzést teszed hozzá egy előző mondathoz, vagy köszöntésként mondasz valami jót, valami szépet, amit aznap reggel kaptál az Igéből... és nem várod el, hogy mindenki "hasra essen" a próféciáid hallatán, hanem egyszerűen elhelyezed ott, a többi információ, hír, vélekedés, pletyka között az igazságot is.
Ha így leszel, aratni fogsz. Nem csak "vetni próbálsz", hanem barátaid lesznek, a "hamis mammonból" (mert ebbe is be kell fektetni, csokival, rágcsálni valókkal, türelemmel, idővel, megértéssel, stb.) - s a barátaid meghallgatnak majd téged, és követni is fognak az Isten országa felé vezető úton.
No, ezt megújult elmével értjük meg, és az Úr Jézus személyes megismerésében sajátítjuk el. Mert ez nem "receptre" megy, elmesélni el tudom, mit, hogyan tennék, de az, hogy ez ott legyen az életedben, nem tőlem fog függni. Én annyit tudok megtenni, hogy meghallod tőlem... de beültetni gyakorlatba... ehhez alázat kell, és sok türelem, nagyon nagy fokú szeretet... Istentől való szeretet.
Uram, köszönöm a Te szeretetedet, amit kitöltöttél a mi szívünkbe, a Szentlélek által, hogy szeressünk, hogy tudjunk szeretni, és hogy vezethess bennünket a Te bölcsességed szerint, apró, pici helyzeteinkben (és persze a nagyobbak között is). Köszönöm Uram, hogy a Te szereteted olyan meghatározó, és annyira tud indítani, annyira átjár, és olyan bölccsé tud tenni, mint semmi más az életben. Köszönöm, hogy jó lesz, hogy bölccsé teszel, és megtanítasz az útra, amelyen járnunk kell. Megtanítasz, és bekapcsolsz a Te megismerésedben. Ámen.
„Vittek pedig hozzá kisgyermekeket is, hogy illesse őket. Mikor pedig a tanítványok ezt látták, megdorgálták azokat. De Jézus magához hívva őket, mondta: Engedjétek, hogy a kisgyermekek énhozzám jöjjenek, és ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké az Istennek országa. Bizony mondom nektek: Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek, semmiképpen nem megy be abba.” (Lukács 18, 15-17.)