Egy különleges nap... (2) Lányok és fiúk...
Még nem indultam haza. Már ott volt az ebédeltetés ideje, tudtam ezt jól, de ahogy visszavittem kis kinyitható székemet a "lányok szobájába", azzal a vággyal tettem, hogy pár szót váltok az ottaniakkal, és megáldom őket (is).
-- Feküdt ott egy hölgy, akire már a múltkor is felfigyeltem. Mintha nem is lenne magánál. Üres tekintettel néz, nagyon idős lehet, szája félig nyitva, alig légezik... már a múltkor ott volt bennem: de jó lenne imádkozni érte. Akkor nem lehetett. De most...
-- Megkérdeztem az előtte levő ágyon fekvő hölgyet, mi is a neve... nem tudta (!) - azután azt mondta: "Talán Marika...". (Amúgy, ez a hölgy emlékeztetett, hogy a kis széket nem kell ide visszahoznom, mire én rögtön mondtam neki, hogy örömmel hozom vissza, legalább tudok pár szót váltani az itteniekkel is. Ó, hát ez nem volt a legsikeresebb kezdés ennél a hölgynél, de annyira minden esetre jó volt, hogy legalább egy "név-lehetőséggel" odaléphettem az idős hölgy ágyához.)
-- "Marika!" - szólítottam meg. "Megáldhatom?" - tértem rá rögtön a lényegre. (Tudod, az áldás általában jól esik az embereknek, ez ellen ritkán szoktak tiltakozni. Amikor pl. iskolákban bábozunk, és én is ott vagyok, néha bemutat a bábcsoport, hogy én vagyok a Palánta Gyermek-és Ifjúsági Misszió vezetője, s ilyenkor pár szót is kapok. Én ezt nagyon szeretem kihasználni, megerősítem az Evangéliumot, lerögzítem, hogy szeressék tanáraikat, és engedelmeskedjenek nekik, és végül megkérdezem a tanárokat, hogy "megáldhatom-e a gyerekeket"... nos, a tanárok szeretik, ha a gyerekek "áldottak", szeretik, ha jól viselkednek, ha értelmesek... úgyhogy még nem volt, hogy tiltakoztak volna ez ellen. És én megáldom őket, és tanáraikat is, és közben imádkozom értük, sőt, néha bevonom a gyerekeket is az imádkozásba. Mindezidáig általános öröm kísérte ezeket az "áldásokat". És a Covid osztályokon is, ahogy odaléptem a betegek ágyához, nagyon sokszor ezzel kezdtem... "Megáldhatom Önt?" - s megkérdeztem a nevét. Utána néha az áldás előtt, vagy után, nagyszerű beszélgetések is indultak, néha a megtérésig is eljutottunk... Szóval, az áldás nagyszerű dolog, és mi erre hívattunk el, hogy áldottak legyünk, áldást közöljünk, áldására legyünk környezetünknek... az Áldó Isten áldott szolgái, munkatársai, akik az Ő áldását közvetítik... óriási kiváltság... áldás-csatornák...)
-- És láss csodát - Marika néni (mert valószínűleg tényleg így hívták), odafordította szemét, majd picit arcát is, és megengedte, hogy megérintsem a kezét. Nem, hogy megengedte, de odatette saját kezecskéjét is, és remegő ujjait rajta tartotta az én áldó kezemen.
-- Megáldottam. És közben jártam érte. És az Úr Jézus kedves személyét, az Ő jelenlétét mondtam ki, és rögzítettem le Marika néni életében. S ő rám nézett élettel megtelő szemeivel, és valamit mondott is. Fogai nem voltak benn, nehezen értettem, mit szeretett volna mondani, de a lényeg az volt, hogy hálás volt, és nagyon megköszönte... szerintem megérezte az Úr Jézus kedves jelenlétét.
-- Utána, mosolyogva, mintegy búcsút intve Marika néninek, odaléptem a mellette álló ágyhoz. Paula - tudtam meg a fiatalabb hölgy nevét (Marika néni, ezt kivettem szavaiból, 98 éves volt) - szintén megengedte, hogy megáldjam. Sőt, örömét fejezte ki. Meg is áldottam. És kifejezetten békességért imádkoztam, ahogy a Szentlélek mutatta.
-- Majd odaléptem az első hölgyhöz. S ahogy néha szokott lenni, kemény elutasításba ütköztem. "Nem vagyok hívő..." - mondta, és én kifejezésre juttattam örömömet (szeretek nem hívőkkel beszélgetni, külön szenvedélyem, ha ilyet lehet mondani). De ő nem volt beszélgető kedvében. Még a nevét sem árulta el. (Ezt különösen nagy súlyúnak szánta az elutasítás lépései között.) Én nem bántam, de csak rákérdeztem, hogy milyen betegséggel fekszik itt. Hát, láss csodát, egy pillanat alatt kinyílt a beszélgetés csatornája... (ez is tanulság - amikor az embereket mélyen érintő dolgokra kérdezünk, és ők megérzik, hogy őszintén érdekel bennünket, és figyelmesen hallgatunk rájuk, sok fal leomlik, és egyik pillanatról a másikra már ott is vagyunk szívük közelében).
-- S Berta - mert utólag azért csak elárulta mi a kedves neve (s ezt én megtiszteltetésnek tekintettem, s ezt ki is hangsúlyoztam, köszönettel) - kimondta ezt a szót is: "Hála Istennek!". Mert, hogy a stroke-ból felépült, tud járni is, fogni is, visszatért az ereje, szóval tényleg "Hála Istennek!".
-- Én viszont nem hagytam annyiban! "Hála Istennek!?" - kérdeztem rá. Hát az előbb nem azt mondta, hogy "nem hívő"? De igen - válaszolta, kicsit somolyogva a következetlenségén. S én rögtön mellé álltam: "Igen, van, hogy az ember megbotránkozik mások - hívők - viselkedésén, és utána könnyen kimondja, hogy 'én nem is vagyok' hívő...". S Berta bólintott. De rögtön le is tudtam rögzíteni, hogy más Isten, és más az ember... ha emberek viselkedésén megbotránkozunk, ettől még Istenben nem kell megbotránkoznunk. Ővele személyes kapcsolatot tudunk kialakítani, és innentől már túl tudunk lépni azon, amit az emberektől láttunk...
-- Nem volt ellenvetése. Utána hamar eljutottunk a második világháborúig, amit nyolc évesen élt át, a bujkálást is a második ukrán hadsereg katonái elől... és hamar kiderült, hogy innen, ebből az egész egészségügyi egységből a legjobb fejnek pont Tamást tartja, akihez én jöttem látogatni. (Hú, de örültem ennek - és láttam, az Úr máris lehetőséget ad fiatal újszülöttjének, hogy bölcsen beszámolhasson arról, hogy mit végzett benne az Úr Jézus... remélem tényleg bölcs lesz, és következetes, és bátor, és lerögzíti az igazságot... ha pedig esetleg nem sikerülne, következő héten rá tudok kérdezni, és a tanítványság útján tovább tudom majd vezetni - mit jelent másoknak bizonyságot tenni... Uram, de jó vagy!)
-- Szóval, Bertát is megáldottam, végül, ha jól emlékszem, bár talán "lájtosan"... és búcsút intettem a "lányoknak".
-- De mielőtt még el tudtam volna indulni végleg, jött két fiú: az egyik, a már említett bácsi, aki végighallgatta immár harmadik hete, ahogy Tamással beszélgetünk. (Tamás becsületére legyen mondva, egyszer sem éreztem, hogy szégyenkezés, vagy zavar fogta volna el, hogy fültanúja van beszélgetéseinknek.) Lajos bácsi.
-- Egyelőre nem lehetett még vele másról beszélni, mint arról, hogy milyen vidám az arca. Ezt aláírta. De nem "viccektől", hanem egyszerűen szereti a derűt, és keresi a felüdülést és örömöt. (A sudoku is ezt eredményezheti nála, mert nagyon bőszen oldja meg a feladatokat, egyiket a másik után.) Minden esetre, most már kicsit barátságosabban vált el tőlem, mint a múltkor, amikor rövid úton visszautasította az "áldást".
-- A másik "fiú" Laci bácsi volt, akivel már a megérkezéskor váltottam pár szót. Kincses kalendárium volt a kezében, vadonatúj. Láttam, ahogy az első oldalát nyitja, és rögtön rákérdeztem, szereti ezt a kiadványt? Kiderült, minden évben elolvassa, végig. (Tudod, ez érdeklődést jelent a világ dolgai felé, értelmet, gondolkodást, és ez nekem nagyon tetszik.)
-- Kifelé menet rá is kérdeztem, hogy milyen cikket olvasott? Hát, egy somogyi iskoláról, ami tönkre ment az évek során. Utána Somogy megyéről kérdeztem, kiderült, apukája onnan, anyukája Tolnából származott, s Fejérben élték le életüket. A háborút is ott élték át - ahogy gyors kérdésemre megtudtam. Nem menekültek el a front elől. De innentől már a következő hétre maradt a többi kérdés, mert indult a déli krónika, amit minden ott lakó áhítattal figyelt, hallgatott az ebédlőben. (Tányér már előttük, az ápolónők pedig tiszteletben tartották ezt a tíz perces közös időtöltést. Én is. Elindultam, szeretettel integetve mindenkinek, aki ott volt. A többi "lánynak" és "fiúnak". Berta néninek különösen is. Mert, hogy kiült ő is a többiek közé. Mert, hogy "Hála Istennek!" meggyógyult a stroke-ból!)
Még egy "fiú"
-- A múlt héten, amikor kijöttem az intézményből, kicsit körülnéztem a környéken is. Feltűnt egy rendkívül romos ház. Az egyik felén a tető teljesen beszakadva, pici ház, kertje teljesen elgazosodva, de látszott, hogy kertészeti edényekben a legváltozatosabb növények "maradtak ott" ahogy éppen lerakták őket. Menta, citromfű, és más gyönyörűségek... csak teljes elhanyagoltságban.
-- Akkor az jutott eszembe, talán valami régi kertész lehet, aki itt lakik, csak már nagyon öreg, és nincs ereje még gyomlálni sem, nem, hogy a tetőt megjavítani. De nem láttam senkit akkor.
-- Most sem, bár odanéztem, de kicsit odébb, egy férfi épp beült értékes autójába, s kedvesen rámosolyogva, rákérdeztem a romos házra és lakójára. Megtudtam, valószínűleg úgy lehet, ahogy gondoltam - egyet kivéve: nem derült ki, hogy régi kertész az illető, de - nagyon öreg, elesett és szegény ember. Még a vízért is guruló alkalmatossággal és kannával jár, ahogy bírja.
-- A nett és jól öltözött férfinek - hirtelen indíttatásra - 2.000 forintot akartam odaadni, hogy ha látja legközelebb ezt a lakót, adja oda neki, hogy ne legyen annyira szegény... de a férfi visszautasította, hogy "neki ne adjak 2.000 forintot"... tovább már nem folytatta, mert rámosolyogtam, és megértésemet fejeztem ki. Kicsit módosított a szavain, és említette, hogy itt szokott mindig elhaladni az illető, s ebből megértettem, hogy legközelebb talán láthatom is... (s én még arra is gondoltam, lehet, hogy ezek után már ő is mellé áll majd, talán segít neki... ha pedig nem, akkor meglátjuk, az Úr mit fog majd a későbbiekben tenni... kit fog odaállítani e mellé az ember mellé...)
-- Eddig tartott, búcsúztunk, és én az Úr örömével telve utamra indultam. Megáldottam gondolatban ezt a férfit is gyönyörű autójával, és a szegénységben élő személyt is (nem derült ki, vagyis nem vagyok biztos benne, hogy idős férfi, vagy hölgy - de, mintha az utóbbi lenne)... és az Úr Jézusra bíztam itt, ezt a helyzetet, a jelent és a jövőt. S a "fiúkat és lányokat" is, odabent.
-- Annyira jó volt velem az Úr Jézus. Tényleg egy különleges napot adott ajándékba. Minden megfázás ellenében... mennyire jó volt, hogy a torkom sem fájt. És nem is köhögtem odabent, egyetlen egyszer sem, és nem trüsszentettem egyet sem.
Ja igen.
-- Kifelé, még onnan, egy drága hölgy állt az emeleti terasz-belépőn. Fújta és szívta komolyan a cigarettát. Rámosolyogtam, és köszöntöttem. Nagyon vidám volt, és lerögzítettük, hogy "ő itt a legjobb karban levő" személy. (Anna néni, ahogy megtudtam. Persze rögtön szavaltam neki Juhász Gyula versét, és lerögzítettem, hogy a világ legszebb lányát is Annának hívják - mármint a feleségemet.)
-- Anna néni jövő héten műtétre megy. Epéjével. És még pillanat alatt megtudtam néhány más betegségét is. Jó karban van - vidám is... de azért vannak "bajok". No, akkor itt az ideje az áldásnak. Még kicsit beszélgettünk - sok mindenbe beavatott - s végül megkérdeztem, megáldhatom-e. Hát persze - volt a válasz, s én megtettem. Örömmel, kicsit jó hangosan mondva az áldást, hiszen én a földszinten, ő az emeleten... de az áldásnak nagyon is helye volt az egész épület számára, úgyhogy nem volt baj, hogy hangosan hangzik.
-- Ahogy befejeztem, kinyitottam a szememet, s mintha ő is ekkor nyitotta volna ki a szemét, ezt nem tudom biztosan, de azt mondta, hogy "érezte"... és megismételte, kicsit "hitetlenkedve", de lerögzítve, hogy "érezte", hogy megáldottam. (Húúú, az Úr ott volt, és Ő tette érezhetővé az Ő jelenlétét...).
-- Mondtam neki, hogy "mert hit által tettem", és mert szerettem őt, és mert az Úr Jézussal vagyunk itt együtt, Ő van ott Anna néni mellett, ezt tetszett megérezni. Pillanatok alatt az Evangélium... s ki tudja, mi minden ment végbe még ott, ebben a szívben is. (Az enyémben is, a hála, és az Úr öröme.)
No, ez után jött a jól öltözött úr a szép autóval, és a kétezerforintos ajánlat...
És a hazaút... egy nagyon kedves és izgalmas telefonbeszélgetéssel, amiben valaki kíváncsi volt a Palánta Gyermek-és Ifjúsági Misszióra, arra, hogy mi történik mostanában, mit hogyan bírok, és mit tartok igazán fontosnak... (ez is jól esik az embernek... közben rá-rákérdeztem, hogy nem baj-e, hogy mesélek - de, hát ő kérdezett... nem volt baj...)
Uram, igazán gazdag délelőttöt adtál, a Te áldásoddal. És kedves közelségeddel. Megnyitott szívekkel. Néhol igazi éhséggel Teutánad, és mennyei szóval, jelenléttel, köszönöm. Köszönöm Neked, Uram. Ámen.
Ja, igen.
Még egy volt.
Már a múltkor, egy másik eü intézményben megpróbáltam bejelentkezni egy vizsgálatra. De akkor a betelt hónap miatt nem tudtak időpontot adni. Azt javasolták, jöjjek vissza jövő héten, akkorra megnyílik a következő hónap (a január), és majd akkor tudnak időpontot adni.
-- Nos, már akkor nagyon izgalmas beszélgetésbe kerültem a három diszpécser hölggyel. Egyikük a Palánta Gyermek-és Ifjúsági Misszió mesehonlapját is megkapta tőlem (www.palantamese.hu)
-- De a másikuk... hát, én ilyen hosszú és hegyes (mű)körmöket még életemben nem láttam. Mintha fegyverek lettek volna. És annyi tetkó, mint ezeken a karokon... és a rengeteg furcsa ékszer... szóval, nem tudtam megállni, és nagyon udvariasan rákérdeztem, hogy feltehetek-e egy kérdést neki.
-- Kedves volt, bár kicsit gyanakvó, de amikor rákérdeztem az érdekes tetkójára a karján, elmondta, hogy vadászgörényei vannak, és az egyik halálának emlékére tetováltatta ezt magára. Hm. Érdekes volt. Akkor eddig jutottunk, és rákérdeztem, hogy tud-e mosogatni a körmeivel... mosolygott, bár még mindig kicsit bizonytalanul, hogy miért kérdezem, de elmondta, hogy mindent tud csinálni velük. Mosolyogva váltunk el.
--nMost, úgy egy hétre rá, már nem emlékezett rám. De én megismertem őt, persze, s ahogy időpontot kértem tőle, rákérdeztem, emlékszik-e rám. Nem. S akkor elmondtam neki, hogy van rajta egy tetkó, amit a vadászgörénye halálának emlékére tetetett fel magára... elmosolyodott (tudod, az emberek szeretik, ha a nekik fontos dolgokra emlékszünk... ha nem csak "kérdezünk és felejtünk", hanem visszaidézzük, és említjük, amit ők hangsúlyosnak tartanak)...
-- "Most is kérdezhetek valamit?" - tettem fel a kérdést, ismét. Rábólintott, és úgy éreztem, kicsit kevesebb gyanakvással tette.
-- Rákérdeztem a keresztekre a fülében (hatalmas, kb. 8 cm-es keresztek voltak), és az ujjain, hiszen két gyűrűjén is kereszt volt, de fordított állásban. Azt kérdeztem, hogy miért hordja - szereti, tetszik neki, vagy van valami jelentősége a számára? Tetszik neki - mondta. S akkor feltettem a bennem motoszkáló kérdést: az ujjain fordítottnak tűnik a két kereszt. Ezek az igaziak, vagy amik a fülében vannak, rendes állással. S akkor ránézett az ujjaira, majd felemelte őket, és rendes állásba állította. Azt mondta: "Ahogy nézzük..." - és lerögzítette, hogy a "rendes állású kereszt" - ezt szereti.
-- Örültem ennek is.
-- Mondjuk, külön örültem ennek. Bár nem mondtam neki. Hagytam valamit a legközelebbi találkozásra is.
Szerettem ezt a napot. Ajándék volt az Úr Jézustól. Szeretem Őt képviselni. Szeretem Vele együtt szeretni az embereket. Szeretem megismerni őket, és szeretem, ahogy Ő megmenti őket...
Köszönöm, Úr Jézus. Ámen.
2023. 11. 25.