Ameddig nem szakadt félbe, nagyon klassz volt, "hiánypótló" üzenetű, az alázat, a tekintély, az egység, az "akkori" és a mostani egyházi működéssel kapcsolatban. Igazán izgalmas volt.
--Péterre is nagyszerű "rátekintést" nyertünk, személyére, üzenetére, példakép-jellegére, szolgálatára, elhívására és eljárási módjaira. Bátorító volt.
--S megláttuk a vallásos megközelítések korlátozó, fékező, bezáró szemléletmódját és azt, hogy mennyire át tudnak vinni a számonkérő, elváró viselkedési módba.
--De itt, valahol félbeszakadt. Folyt. köv - ha az Úr megsegít és élünk. 🙂
Jegyzeteim:
Apcs 11:1 Meghallották (akouó) azonban az apostolok és a Júdeában levő atyafiak, hogy a pogányok is bevették (dekhomai) az Istennek beszédét (ho logosz -ou).
Az ember sok mindent hall.
Van, aki kifejezetten kíváncsi. Van, akihez „hivatalból” jutnak el a hírek. Van, akit egyszerűen csak „tájékoztatnak”, de bárhogy is, mindenképpen KELL valamit kezdened a hírekkel.
És kezdesz is.
--Van, amin felháborodsz.
--Van, amit nyugtázol, és megnyugszol benne.
--Van, ami kérdéssel vagy bizonytalansággal tölt el.
De akárhogy, a hírek valamit kiváltanak benned.
Mit hallottak a Jeruzsálemben lakó testvérek és az apostolok?
1./ Azt, hogy a „pogányok” befogadták az Igét.
2./ Azt, hogy Péter és társai „bementek” a pogányokhoz, sőt, együtt is ettek velük.
Vajon melyik lesz számodra meghatározó?
Mivel mit kezdesz?
Békességben megvárod, hogy meglásd, megértsd, amit Isten akar tenni, vagy „kiakadsz” és „számonkérésre váltasz”?
Nézzük, mi történt itt az első század meghatározó keresztény köreiben... 🙂
Apcs 11:1 Meghallották (akouó) azonban az apostolok és a Júdeában levő atyafiak, hogy a pogányok is bevették (dekhomai) az Istennek beszédét (ho logosz -ou).
1./ „Bevették – befogadták” az Igét.
Dekhomai – befogad, elfogad, fogad, vesz, átvesz, magához vesz, fölvesz, elfogad, tudomásul vesz, helyesel, felfog, megért, szívesen lát, magára vállal.
--Széles és gazdag jelentésű kifejezés.
--Ha ezt mind összerakod az Igével kapcsolatban, akkor egy olyan KÉSZSÉGES és odaadó hozzáállást látsz, aminek kapcsán az Ige bejut a szívbe, s bent, munkát tud végezni: mert SZÍVESEN FOGADJÁK.
2./ Ez, hogy „az apostolok és a Júdeában levő testvérek” egy „magasra felemelt minőségről” beszél. Az ottani értékítélet meghatározza az egész kereszténység jövőjét. Ha ők meg vannak győzve valamiről, akkor az „jó”, de, ha onnan kétkedés, vagy neheztelés jön, akkor ez „elbizonytalanítja” a dolgokat.
--A Júdeában élő testvérek és az apostolok olyan tekintélyt jelentettek a többiek szemében, ami „biztosította” a „kereszténység egységét”. Amire ők „igent” mondtak, az mindenhol átment, s amire nemet, az megállította a folyamatokat.
a./ Az emberek szeretik a „tekintély-adta biztonságot”. Abban a korban legalábbis így volt.
--Bár minden korban vannak lázadó, megkérdőjelező megközelítések, de a tekintéy segíti az „egységes” és biztonságos cselekvést. (A mai világunk ennek ellene mondani látszik – de, ha közelről megnézzük a dolgokat, még a „legnagyobb lázadók” is megkeresik maguknak a „tekintélyt”, akihez igazítani tudják gondolataikat... legyen az pl. Trockij, vagy CheGuevara, vagy Fidel. Lehet, hogy lázadásukban „minden tekintélyt” kimozdítanak a helyükből, de SAJÁT KÖREIKBEN ők is megtalálják a tekintélyt, akihez tudnak igazodni... ha másban nem, akkor abban, hogy a „leginkább lázadót” követik.)
--Az Egyházban is ott volt ez – az egyháztörténelem évszázadaiban ugyanígy megjelent.
--Az első időszakban Jeruzsálem, majd felsorakozott hozzá Antiochia, Efézus, majd Alexandria és Róma.
--Végül Róma és Konstantinápoly közt jutott törésre a tekintély-kérdés, Róma győzelmével (az oszmán törökök közrejátszása mentén – Konstantinápoly elfoglalásával, amit azóta is Isztambulnak hívnak).
--Később, a reformáció után Wittemberg és Genf közt később pedig még több tekintélyi központ közt oszlott meg az elfogadás, sok esetben teológiákra (mint egy-egy helyen működő intézményekre) irányuló szemekkel.
--Ma pedig főként személyekhez kapcsolódik a „protestáns” illetve a „szabadegyházi” világban. Róma pedig még mindig középpontban van a katolikus gondolkodásban.
b./ Szóval, ha a tekintélyi központban „meghallják”, mi történt, miben vettünk részt, mit képviselünk, KULCSKÉRDÉS lesz, hogy fognak hozzáállni. Ez nem csak a mi „személyes megítélésünket” fogja érinteni, hanem a „további folyamatokat” – mi mehet tovább a megkezdett pályán, és mi nem.
--Tehát nagyon fontos lesz, HOGYAN fogadják a hírt Jeruzsálemben.
Apcs 11:2 Mikor azért felment (anabainó) Péter Jeruzsálembe, vetekedtek (diakrinó) ő vele a zsidóságból valók.
Apcs 11:3 Mondván: Körülmetéletlen emberekhez mentél be, és együtt ettél velük.
1./ Ez az „anabainó” (felmegy, feljön, fellép, felemelkedik felszáll, stb. felmászik fára, stb.) kifejezi ezt a „tekintélyi” jelleget, amiről az előbb beszéltünk.
--Egy zsidó ember számára „felmenni Jeruzsálembe” mindig egy beteljesedést jelent, a múlttal, az egész történelemmel való kapcsolatot, Dávid királyt, a „hősi múltat”, Salamon templomát (a biztos dolgokat).
--Még akkor is, ha ebben a korban Jeruzsálemben már a római helyőrség – Antiochia erőd – magasodott a Templom mellett, és ha az ország már régóta nem volt független.
2./ Péter is „anabainó”-val „ment fel” Jeruzsálembe, az apostoli közösséghez, az ottani „régóta Jézussal járó” testvérekhez...
a./ Jóllehet ő az „apostolok közé” tartozott, sőt, ő volt, akinek az Úr mondta a feltámadása után, hogy „legeltesd” az én bárányaimat, és „őrizd” az én juhocskáimat.
--És jóllehet ő volt, aki az első fejezetben felvetette, hogy egészítsék ki a 11-et 12-re és így választották meg Mátyást.
--Majd a második fejezetben is ő volt, aki előállt a tizeneggyel, s hirdette az Igét, Pünkösd napján.
--S ő volt, aki az Ékes kapuban találkozott a sántával és az Úr gyógyításával, s miközben a meggyógyult sánta táncolt és ugrált, és úgy örvendezett az Úrnak és gyógyulásának, ő lett, aki hirdette az Igét az összeverődő sokaságnak.
--Őt fogták el kétszer is, és állították Jánossal, illetve többed magával a Főtanács elé, s ő volt, aki ennek során BÁTRAN kiállt az Úr Jézus mellett: „és nincsen senkiben másban üdvösség, mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nekünk megtartatnunk”.
--Ezt követően őt látjuk, amint Anániás és Szafira bűne kapcsán mond ki határozott ítéletet, majd pedig az ő árnyékára hozzák ki a betegeket, hogy azok meggyógyuljanak. Meg is gyógyulnak.
--Ő mondta ki egy újabb elfogatás kapcsán: „Istennek kell inkább engedni, mint az embereknek”, és „nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokról ne szóljunk”, s őt verték meg többed magával az Úrért. Látjuk, hogy itt bizony már a régi vallási hatalom és az új mozgalom közti „tekintélyi kérdés” merül fel... ez az „Istennek kell inkább engedni, mint embereknek” azt erősíti meg, hogy a felismert igazság, a megnyert elhívás olyan súllyal esik latba, ami áthúzza az akadályozni akaró tényezőket (a korábbi „megértést” és „berendezkedést”, amihez „vallási elvárások” tartoznak). S ez bizony sérelmes lehet a régi vallási hatalomnak... sérelmes is.
--Amikor Jeruzsálemből „le kellett menni” Samáriába, megnézni az ottani ébredést, megítélni, hogy „minden rendben van-e”, akkor is Péter és János mentek le, és végül az imádságukra ott is kitöltetett a Szentlélek.
--A kilencedik fejezetben látjuk őt, amint Éneás és Dorkás kapcsán mennyei nyitottsággal és hatalommal működik, s ezt - mint az árnyékára végbement gyógyulásokat is – mindenki számon tartja, és Péterről mindenki úgy gondolja, hogy ő a „tekintély megtestesítője”.
b./ És mégis... Péter mégis úgy megy fel Jeruzsálembe, hogy „számon lehet kérni”, hogy „kész elszámolni” tetteivel, és kész „magyarázatot adni” a többieknek, hogy így azután ők is „megnyugodhassanak” és a misszió munkája tovább mehessen a maga mennyei útján.
--Nem pökhendi, nem „kéri ki magának”, hogy őt ugyan „miért kérik számon”, hiszen ő az, akinek az Úr maga mondta, hogy „legeltessen és őrizzen”.
--Nem enged a felülről kezelő indulatnak, s bár TUDJA magáról, mindezeket (amiket az előbb néztünk meg, hogy mi mindenben volt része, s az Úr mennyire fontosnak látta, hogy ő elöl járjon és vigye a dolgokat felelősséggel), de mindez összekapcsolódik benne a mennyei alázattal, amit ő maga is leír az 1Pét 5-ben:
1Pét 5:1 A köztetek lévő presbitereket kérem én, a presbitertárs, és a Krisztus szenvedésének tanúja, és a megjelenendő dicsőségnek részese;
1Pét 5:2 Legeltessétek az Istennek köztetek lévő nyáját, gondot viselvén arra nem kényszerítésből, hanem örömest; sem nem rút nyerészkedésből, hanem jóindulattal;
1Pét 5:3 Sem nem úgy, hogy uralkodjatok a gyülekezeteken, hanem mint példányképei a nyájnak.
1Pét 5:4 És mikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőségnek hervadatlan koronáját.
1Pét 5:5 Hasonlatosképpen ti ifjabbak engedelmeskedjetek a véneknek: mindnyájan pedig, egymásnak engedelmeskedvén, az alázatosságot öltsétek fel, mert az Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.
1Pét 5:6 Alázzátok meg tehát magatokat Istennek hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején.
c./ Izgalmas kérdés ez az alázatosság-kérdés. Egyfelől, a felelősség miatt, a tekintély miatt, meg lehet a kísértés a visszaélésre. (Pl. a „rút nyerészkedésre”, illetve az „uralkodásra”.)
--De az, amit az Ige itt elénk tesz: a „példakép” a nyáj előtt, egész életünkre mércét állít fel előttünk.
--Egyetlen igazi „Főpásztor” van, és ez Jézus. Az emberi tekintélyek NEM érnek fel Ővele, s ez az alázatosság alapját jelenti. Az alázatosság engedelmességben látszik meg, abban, hogy KÉSZ az ember alárendelni magát a másiknak – vagyis sem büszkélkedés, sem versengés, sem „kivagyiság” nem vezetheti arra, hogy semmibe vegye a másikat.
--Az „ifjabbak” engedelmeskednek a véneknek.
--A „vén” jelleg tapasztalatban, bölcsességben való elől járást is jelenthet. Ez pedig „irányba állít” – az Ige ezt erősíti meg. A KÖZÖS célt tartjuk szemünk előtt, hogy JÓ legyen a Krisztus Testének működése, a misszió – a mennyei terv – megvalósuljon, és ENNEK rendeljük alá az életünket és az egymással való kapcsolatainkat is.
--S egyidejűleg itt van a „mindnyájan pedig egymásnak engedelmeskedve” FELÖLTJÜK az alázatosságot – útmutatás. (Ez az „egkomboomai” – felövezésről, ruhafelvételről is beszél. Vagyis az alázatosságot ÍGY VESSZÜK FEL, magunkra, így öltözzük fel, így leszünk alázatosakká. Néha nem olyan „magától értetődő” jelleggel, hanem TUDATOSAN, önmagunkat megalázva, a régi természetet, a lázadó ádámi jelleget „halálba adva”, Krisztussal „együtt megfeszíttetve” VÁLASZTJUK az alázatosságot. Gal 2,20.)
d./ Ha belegondolsz, egy későbbi időszakban Antiochiában Péter apostol UGYANÍGY kellett „alárendelje magát” annak az intésnek, amit Pál apostol mondott ki, amikor a Jeruzsálemben működő gyülekezet és annak vezetői látogatásakor, FÉLELEMBŐL elkülönítette magát a pogány hátterű testvérektől, s innentől már nem evett velük együtt. (Gal 2.)
--No, ezt Pál apostol, függetlenül a tekintélyi kérdésektől, nem engedte el szó nélkül, mert LÁTTA a veszélyét annak, hogy ez kifut a testvérek közé, és MINTÁT jelenthet a belső meghasonláshoz, a pogány és zsidó hátterű testvérek közti szétváláshoz.
--Felemelte szavát, és Péter el kellett fogadja mindezt... jóllehet ő „korábban” volt már megtért, sőt, „ő saját maga már az Úr Jézus követője volt” amikor az Úr még személyesen itt járt a földön. Jóllehet ő a „jeruzsálemi apostolokhoz” tartozott. S mégis, kész volt „alárendelni” magát, s betölteni az Igéből a „mindnyájan pedig, egymásnak engedelmeskedvén, az alázatosságot öltsétek fel” alapelvet (1Pét 5,5.). 🙂
Szóval, Péter „felmegy” Jeruzsálembe, és vitatkoznak vele a „zsidóságból valók”.
Apcs 11:2 Mikor azért felment (anabainó) Péter Jeruzsálembe, vetekedtek (diakrinó) ő vele a zsidóságból valók.
Apcs 11:3 Mondván: Körülmetéletlen emberekhez mentél be, és együtt ettél velük.
3./ Amikor „felment”, vitával találta szemben magát.
a./ A „diakrinó” ezt jelenti: elválaszt, megkülönböztet, különbséget tesz (ez önmagában klassz), eldönt, ítél, megítél (ez is szükséges), a mediális alakban: kételkedik, bizonytalankodik, habozik, tétovázik, és passzív alakban: vitázik, vitatkozik, ellentmond, meghasonlik, harcba száll.
--Látjuk, hogy széles jelentésű kifejezés.
--Kulcskérdés, milyen összefüggésben, HOGYAN jelenik meg – mit is jelent ténylegesen:
b./ Hát, igen.
--Számon kérték Pétert, egy nekik fontos témakörben, amiről Péter is úgy vélekedett korábban, hogy „soha, semmi tisztátalan nem ment be a számon”.
Vagyis, amit a vallásuk tisztátalannak mondott, abban NEM vehettek részt. És bizony, itt, ebben a korban, a pogányokkal való együtt evés, idetartozott. Egyszerűen TILOS volt belépni is egy pogány családhoz.
--A „pogányok” – a „körülmetéletlenek” (hé akrobüsztia -asz) – egy másik „kasztot” jelentettek, bár ez a kifejezés a hindu területekre jellemző. De „érinthetetlenek” voltak, csak „elnézték nekik”, hogy élnek, hogy léteznek, viszont nem voltak „teljes értékű” emberek. Fő jellemzőjük ez a „körülmetéletlenségük” volt, vagyis, hogy „nem a mi kutyáink almából” származtak, „idegenek”, akiktől „jó óvakodni”, mert „beszennyeznek” vallási értelemben.
c./ Az, hogy „együtt ettél velük”, ha lehet, még nagyobb súllyal esett latba, mint, hogy pusztán bement hozzájuk.
--A közös étkezésnek sokkal nagyobb jelentősége volt az ókori keleten, mint amit ma tulajdonítunk neki – Jel 3,20.
--Bár Péter is kihangsúlyozta, amikor Corneliusnál ott találta az ismerősök nagy csapatát: „ti tudjátok, hogy zsidó embernek ’tilalmas’ pogányokhoz menni”... de, miután az Úr megmutatta neki, hogy az Ő SZEMÉBEN ezek a „pogányok” teljes értékű EMBEREK, akikért a megváltás ugyanúgy végbe ment, már NEM tartotta vissza magát... sem attól, hogy belépjen, sem attól, hogy letelepedjen velük enni.
--Talán emlékszel arra, milyen botránkozást váltott ki a vallási vezetők – véleményhordozók – között az, hogy az Úr Jézus „bűnösökkel” vállalt közösséget, pl. a vámszedőkhöz ment be enni, az ő asztaltársaságukkal evett együtt. S a tanítványok is megdöbbentek, hogy a „samáriaiaknál” ezzel az asszonnyal beszélgetett az Úr Jézus. (Mt 8. Lk 19. Jn 4.) Az Úr Jézus pedig „rehabilitálta” őket, pl. Zákeust – „mivelhogy ő is Ábrahám fia”, vagy a samáriaiakat azzal, hogy ott maradt közöttük még két napig.
Apcs 11:2 Mikor azért felment (anabainó) Péter Jeruzsálembe, vetekedtek (diakrinó) ő vele a zsidóságból valók.
Apcs 11:3 Mondván: Körülmetéletlen emberekhez mentél be, és együtt ettél velük.
Apcs 11:4 Elkezdvén (arkhomai) pedig Péter, megmagyarázta (ektithémi) nekik rendre (kathexész), mondván...
4./ A számonkérésre Péter NEM visszavágással felel. Hanem elkezdi megmagyarázni a MEGÉRTÉST, amire eljutott.
--Így megy tovább az Isten országában az Úr munkája.
--Ő megmutat valamit, te – alázatosan (és értelmesen) – elmondod, elmagyarázod, és utána megjelenik a MEGÉRTÉS a többiekben is. Ha a szív jó, ha készség van az alázatosságra, ha készek „egymásnak is alárendelni magukat”, egymásnak „engedelmeskedve”.
a./ Szóval, VITATKOZÁSNAK – számonkérésnek – INDUL ez a „beszélgetés”, de NEM az lesz belőle, mint ebben a világban általában, hanem MEGÉRTÉS, és továbblépés.
b./ Mi a titka?
aa./ Az, hogy alázatos vagy, és készen állsz tisztelettel elmondani, amiben „számon kérnek téged”.
--Nem viaskodsz, nem hepciáskodsz, nem kéred ki magadnak.
--A JÓ JÖVŐT tartod szemed előtt, és azt, hogy a „Főpásztornak” mindannyian alá vagytok rendelve, s így te sem vagy „különb”, hanem a többiekkel is készen állsz EGYÜTT működni, KÖZÖSSÉGBEN lenni és maradni, az EGYSÉGET tartva szemed előtt.
bb./ A másik oldalról is kell a készség, a nyitottság, hogy ELFOGADJÁK azt, amit Isten cselekszik, s amit Ő meggyőző erővel bemutat.
--Ha megy a viaskodás, és még „Isten sem győzheti meg őket”, akkor NEM lesz egység és nem lesz előre lépés.
--Tamás azt mondta: „hacsak a sebeibe nem teszem bele a kezemet”, SEMMIKÉPPEN el nem hiszem... de végül, KÉSZEN állt elfogadni a számára hihetetlent, megbotránkoztatót, és megalázta magát a „Főpásztor” előtt.
cc./ Szóval, az alázatosság mindkét oldalról – ez a válasz a helyzetekre. Ez a helyes hozzáállás, megközelítés. Ebből lesz élet, ebből lesz továbblépés.