Ismered a kérlelést? Amikor mindent megteszel, hogy a másik megértse, amit most nem ért meg? Amikor annyira fontos neked ő, hogy félreteszel mindent, megalázod magad, és kérleled, mondod, ismét mondod, nagyon megalázva magadat, még egyszer mondod, mert szeretnéd, hogy megmeneküljön. Jobb legyen neki. Megszűnjön a háborúság, feloldódjon a konfliktus, beálljon a menny békessége, a shalom. A békesség Isten akarata.
Ezt a kérlelést látom az én mennyei Atyámnál. Ő ilyen.
Az Úr Jézus Krisztus Őróla mondta el a tékozló fiúról és annak bátyjáról szóló példázatot. Ez a báty, amikor látta, hogy az édesapa megbocsátott tékozló fiának, sőt, helyreállította vele a kapcsolatot, nem kárhoztatja őt, nem egy szolgaként fogadta vissza, hanem tiszta ruhába öltöztette, sarút húzatott lábára, sőt, gyűrűt az ujjára (a rendelkezés gyűrűje…) – akkor duzzogni kezdett. Nem volt hajlandó bemenni az örvendezés házába. „Én ebben a buliban nem veszek részt. Ilyen ’igazságtalanságot’ nem írok alá. Azért vannak határok, van, amit az ember ’gyomra’ már nem bír feldolgozni. Úgyhogy apám, ezt egyedül csináltad, egyedül örvendezz ebben…” Ahogy az Ige mondja: „Erre ő megharagudott, és nem akart bemenni.” (Lk 15,28.)
S mit tesz az Édesapa? Mit tesz a mennyei Atya? Mit tesz a te jóságos Istened?
„Az ő atyja annakokáért kimenvén kérlelte őt.” (Lk 15,28.)
Kérlelte. Kiment hozzá. Ha te nem jöttél be – kiment utánad. Kimegy, mert fontos vagy Neki. Utánad megy, mert akar téged. Akarja a békességet. Akarja mindkét fiát. Akarja, hogy a menny öröme teljességre juthasson. Ehhez kell, hogy szíved megoldódjon. Anélkül az Ő öröme nem lehet teljes. Ezért kimegy hozzád, és kérlel téged.
Sokan, Isten-képükben a Teremtő „szuverenitását” hangsúlyozzák ki, és közben elfelejtik, hogy az Örökkévaló Isten „méltóságán alul” kifutott visszaérkező tékozló fiához, és össze-vissza csókolgatta őt. Ezen felül kiment duzzogó fiához, és kérlelte őt. Ne gondold, hogy ez a "szuverenitás-központú", de a "kérlelésről" megfeledkező „Isten-kép” méltóbb az Irgalmasság Istenéhez. Nem méltóbb. A te Istened igenis elébe megy a Hozzá érkezőnek. A te Istened utána megy a duzzogónak. Nem tartja ezt „méltóságán alulinak”, nem „pedagógiázik”, és nem izgul a „tekintélyén”, s hogy „mit szólnak hozzá mások”. Fontosabb vagy Neki te, és mindenki, akinek szüksége van Őreá, mert szeret, és békességet akar. Ilyen a te Urad.
„Az ő atyja annakokáért kimenvén kérlelte őt.” (Lk 15,28.)
Ez a „parakalló” – ez a kérlelés, a kérés, a buzdítás a jóra, s az intés, ebben az értelemben. Odaadod magad arra, hogy a másik a jót döntse, odaadod magad, és nem fontosabb semmi, mint, hogy a békesség beálljon. Ez az Isten szeretete. (Ezt a szeretetet, ezt a „kérlelésig eljutó” irgalmas lelkületet munkálja benned folyamatosan a „Paraklétosz” – a Vigasztaló, helyreállító, esedező, kérlelő Szent Szellem.)
Áldott vagy, hogy ilyen Istened van. Áldott vagy, hogy hallgattál a te Istened kérlelésére. Áldott vagy, hogy neked minden egyébnél fontosabb, hogy Ővele jó kapcsolatban légy. Légy áldott, és járj mindenkor az Ő közelségében, kedvességében, irgalmasságában, és hasson ez át téged annyira, hogy rajtad is meglátsszon az Ő irgalmassága, és legyen neked is természetes az, hogy megesik a szíved másokon, és kérleled őket, hogy engedjenek az Örökkévaló Isten jó akaratának. Légy áldott, ebben. Ámen.