Egy más fajta szemléletmód... (Róma 5,17.)

EGY MÁSFAJTA SZEMLÉLETMÓD... (RÓMA 5,17.)

Eg

Egyik éjjel arra ébredtem, hogy számítógépemre ráültek. Én nem telefonnal dolgozom, hanem számítógéppel. Egy nagyszerű laptopom van, s ahogy most láttam, szívem összefacsarodott. A monitor benyomódva, egy nagy csík látszik végig a képernyőn. Hogy lehet ezt megcsináltatni? Ha egyáltalán meg lehet, csak monitorcserével, ami rengeteg pénzbe kerül. És ha nem tudom kifizetni? Hogyan fogok tovább dolgozni? – ezek a kérdések foglalkoztattak, amikor hirtelen rájöttem, hogy csak álom volt az egész. Senki nem ült rá a gépemre, benne van tartójában, és teljesen ép.

Te mit tennél ekkor? Én hálát adtam Istennek, hogy „visszakaptam“ a gépemet. Hiszen tényleg megtörténhetett volna, hogy ráülnek, tényleg megsérülhetett volna, és tényleg odakerültem volna a kérdés elé: „Hogyan tovább?“. Mennyire jó, hogy nem így történt.

"Köszönöm Neked, Uram. Köszönöm az összes védelmet, az összes angyali segítséget, mindent, amivel körülvettél és körülveszel. Anyagilag is, egészségemben is, mindazzal, amivel megáldottál és megáldasz, hogy nem történt meg sok-sok olyan dolog, ami „megtörténhetett volna“. Te megőriztél, megspóroltál nekem rengeteget, és megőrizted egészségemet is, sok-sok helyzetben. Köszönöm Neked, Uram. Ámen."

A tavalyi évben kétszer is kerékbilincset tettek az autónkra, ugyanazon a helyen. Gondolhatod, hogy most már minden alkalommal, amikor ezen a helyen fordulok meg, mi jut eszembe... azonnal bevillan, hogy „csak óvatosan“. Pedig már levették az ideiglenesen feltett táblát, hogy szombat reggel héttől délután egyig itt nem szabad parkolni. Érdekes tábla, egy ideiglenes piac helyét védte, de a piac befuccsolt, a táblát már leszedték, s talán már csak az az ötven-száz autós őrzi emlékében, aki kerékbilincset kapott itt, ezen a helyen.

Az első tapasztalat nagyon meglepő volt. S mivel sietni kellett istentiszteletre, nem sok időm volt bármin is gondolkodni, csak egyet tehettem, hívtam a közterületeseket a megadott telefonon, s vártam mihamarabbi kiérkezésüket. Jöttek is, és engem már tudatos hálaadásban találtak.

Mit tudsz tenni, amikor kivesznek a zsebedből 11.500 forintot (és milyen csodálatos, hogy CSAK ENNYIT, s nem többet). Egyet tudsz tenni – vitának semmi értelme, s a harag csak rombolna ebben a helyzetben – őrzöd a szíved, és tudatosan hálát adsz az Úrnak. Hogy mi mindenért?

Hát, én azért is hálát adtam, hogy nem szállították el az autót. Akkor még most felderítő munkát végezhetnék, és próbálkozhatnék eljutni a telepre, s akkor is fizetni kellene, csak az idő is több lenne, amit a visszaszerzésbe kellene fektetnem. Azután azért is hálát adtam, hogy nem lopták el az autónkat. És azért is, hogy a kereke épségben van. És azért is, hogy egyáltalán van autónk. Szóval, sok mindenért hálát lehet adni egy-egy ilyen helyzetben, s mire megérkeztek a közterületesek, engem már örömben találtak. Nem is nagyon tudták mire vélni, de lerögzítettem az Igét: „azoknak, akik Istent szeretik, minden a javukra van“. Elfogadták, (mi mást tehettek volna), a kifizetett pénz mellett, és elváltunk egymástól, (ők csodálkozó arccal). Még vigasztaltam egy másik szomorkodó autótulajdonost, aki hasonló helyzetben volt mint én (körülöttünk még vagy nyolc hasonlóan lebilincselt kerék árulkodott a szorgos munkáról s az óvatlan parkolásról), majd mentem a gyülibe, nem engedve semmiféle tolvajkodó kísértésnek (mármint, hogy az ördög el tudja lopni az örömömet és a reménységet, amit Jézus Krisztustól kaptam). S aznap az istentiszteleti adakozást megemeltem, tudatosan, hiszen nem engedhettem, hogy az ördög bármivel is megfosszon az áldástól. (Amit vet az ember, azt fogja aratni is. Aki bőven vet, bőven arat.)

Na most, egy hét múlva, pénteken este, ugyanúgy, mint a korábbi héten, hálásan köszöntem meg a zsúfolt környéken a szabad parkolót... ugyanott, ahol az előző szombaton lebilincselték a kereket.

Valahogy kiment az emlékezetemből, hogy mit is éltem át itt.

S szombatra virradólag, mire az autóért mentem volna, már sejtettem, hogy valami „baj“ lesz... és lett is. A büntetőeszköz megint ott piroslott az autó kerekén, és ablakomon pedig a ráragasztott szintén piros cédula, hogy vigyázzak, mert le van bilincselve a gépjármű.

Hát, sok figyelmeztetésre nem volt szükségem, láttam is, eszembe is jutott már a múlt szombati tapasztalat („késő bánat, eb gondolat“ – szokta volt mondogatni apukám), úgyhogy megint kettő maradt:

a./ a hálaadás, a tudatosan megőrzött gondolatok és

b./ a telefonálás, jöjjenek a kerék-szabadítók, akik némi fizetség ellenében felszabadítanak kényszerű fogságomból.

Mindkettőt megtettem. A hálaadás arra is kiterjedt, hogy VAN telefonom, és fel tudom hívni őket, nem kell időveszteséggel elslattyognom hozzájuk. Arra is kiterjedt, hogy fogom győzni ezt az újabb tízezres bírságot, és arra is, hogy a mi Istenünknek micsoda türelme van... hányszor megcsináljuk Vele is ugyanazt, és Ő mindig új kezdést ad. Kiszabadít fogságunkból, és lehetővé teszi, hogy újra nekifussunk „az életnek“.

"Uram, milyen csodálatos vagy, milyen kedves és jó, türelmes és hűséges Isten. Köszönöm, hogy így szeretsz, körülveszel jóságoddal, és mindig adsz új kezdést. Ámen."

Ahogy imádkoztam, a „kerék-szabadítók“ már be is kanyarodtak az utcába. A fizetség ugyanaz, mint az előző héten, s a szabadítók is ugyanazok a személyek. Néztek is rám, hogy megint én vagyok? Én is néztem rájuk, és ugyanazokat a szavakat mondtam: „Azoknak pedig, akik az Istent szeretik, minden a javukra van.“.

Hát, nem nagyon állhatták szó nélkül – de már nem emlékszem a pontos párbeszédre. Egy biztos, a bizonyságtétel világos volt. Egy ilyen helyzetben nem átkozódik, nem dühöng valaki, hanem csöndesen hálát ad Istennek, és teljes reménységgel ül be az autójába? Igen. Az Úr most, itt, ebben a világban, hasonló helyzetekben győzi meg a nem hívő embereket, hogy mégiscsak itt van Ő is... ha az Övéi Őhozzá kapcsolódnak, Róla tesznek bizonyságot szavaikkal és életükkel. Úgyhogy ez is egy LEHETŐSÉG volt, hogy megismerjék az Urat ezek az emberek is. És ez is segített a hálaadásban megmaradni.

De valamit megtanultam ebből az egy hét szünettel megszületett két tapasztalatból. Nem csak azt, hogy erre a helyre nem nagyon parkolok (jóllehet, már csaknem egy éve levették az ideiglenesen kihelyezett táblát), hanem azt is, hogy az Úr minden nap spórol nekem tízezreket, amikor nem raknak fel kerékbilincset az autónkra. Minden nap gazdagít, azokkal a „spórolásokkal“, amik nem történnek meg.

A múltkor a szervízben azt mondta a szerelő, hogy „milyen jó, hogy nem indult neki az útnak, hanem behozta az autót“ – otthagyott volna valahol az M7-esen... mi ez, ha nem spórolás az Úrtól, számomra? Hiszen, egy ilyen „otthagyás“ azt jelentette volna, hogy trélerre lesz szükség, és az megint tömérdek pénz. De ezt az Úr megőrizte nekem, nem kellett kifizetnem. Igen, a szerelés pénzbe került, nem is kevésbe, de közben ez a plusz „tréler-pénz“ ott maradt nálam, nem kellett kiadnom. Hát nem spórolt nekem az Úr? De igen.

És azzal is, hogy a héten egyáltalán nem kaptam kerékbilincset, sőt, a hónapban sem, sőt, az elmúlt hat hónapban sem... mennyi, de mennyi pénzt spórolt meg nekem ezzel az én Megváltóm? Tíz, sőt, százezrekben mérhetőt. És ezért hálás vagyok Neki. És amikor adakozásra kerül a sor, ez is ott van bennem. Méghozzá egészen meghatározóan.

Ugye, hogy ez egy másfajta szemléletmód? S az Úrtól való. Ő meggazdagít. Nem csak úgy, hogy megtölti a pénztárcádat, hanem úgy is, hogy megőrzi a felesleges kiadásoktól. És ezért is hálás vagyok. Méghozzá nagyon. Ahányszor eszembe jut. És a hálaadás – tudod – minden nap, minden percében időszerű.

Gondolsz rá, hogy az egészségedet is így őrzi az Úr?

Sokan csak a „bekövetkezett“ rosszal számolnak, a betegséggel, vagy romló állapottal... de azzal, ami nem következett be, azzal csak azok számolnak, akik szeretik az Urat, és az Ő szemével nézik az életüket.

Uram, mennyire hálás vagyok mindazért, amit tudok tenni. Minden szabad, jóleső lélegzetemért, a szívemért, ami szüntelen dolgozik, a szememért, ami lát, a fülemért, ami hall, és a kezemért, ami végzi munkádat. Köszönöm Neked, Uram. És így imádkozom mindazokért, akiket elém hozol. Köszönöm a veséket, amik működnek, és azt, amivel Te ajándékoztad meg testvéremet, akinek most már van működő veséje. Köszönöm a láz nélküli állapotot, és mindazokat, akiket TE gyógyítasz meg gyulladásból... (és itt már benne vagyunk az imádságban, azokért, akiknek szabadításra, helyreállításra, gyógyításra van szükségük – ugye?).

Uram, annyira csodálatos vagy Te, olyan jó Veled járni, és olyan jó, hogy a Te hűséged vesz körül. Ma is. Mindenhol. Mindenkor. Ámen.

Zsolt 27,5. „Bizony elrejt engem az Ő hajlékába a veszedelem napján; eltakar engem sátrának rejtekében, sziklára emel fel engem.“

A kegyelem túláradó. Isten jóságossága, szeretete, elhalmozó kegyelme minden mértéket felül halad. Mindig van elgendő, és mi mindig odajöhetünk Őhozzá, sőt, élhetünk ebben a kegyelemben, ami át meg átjár bennünket, és dolgainkat is. Egy más, egy új, egy mennyei szemléletmódra tanít bennünket hétköznapjainkban...

Ebben az ajándékban részesültél... a kegyelemnek és az igazság ajándékának bővölködésében. Ugye gyönyörű? :)

"Mert, ha az egynek bűnesete miatt uralkodott a halál az egy által, sokkal inkább, az életben uralkodnak az egy Jézus Krisztus által azok, akik a kegyelemnek és az igazság ajándékának bővölködésében részesültek." (Róma 5,17.)